MY WEEK IN PICTURES - THE LAST ONE

Sziasztok! Őszinte leszek, fogalmam sincs, hol is kezdjem. Hetedik napja figyelem az üres dokumentum fehér lapján ütemesen villogó fekete kis kurzort, s próbálom sorba rendezni a gondolataimat, de finoman szólva se egyszerű. Hiszen vége van, én pedig búcsúzni jöttem. Borzasztóan utálok búcsúzni, hisz tudjátok, egyrészt hihetetlenül megviselnek a változások, másrészt (még ha nem is akarom ezt hinni magamról), meglehetősen érzékeny tudok ám lenni, és még annál is jobban tudok szeretni és kötődni. Ennek ellenére, bármennyire nehéz és fájó is, hiszek a búcsúzás erejében, és fontos számomra, hogy ha az élet úgy hozza, el tudjak köszönni, és minden szépségével és nehézségével együtt tudjam lezárni az adott fejezetet. Vagy jelen esetben az egész könyvet.

Végül Nektek nem meséltem erről, de - sok szépsége mellett természetesen – 2016 számomra az elmúlás és elengedés éve is volt. Viszonylag kevés barátom volt mindig is (igazából nem is szeretem a „barát” kifejezést, manapság annyira elcsépelt és olyan kevés tartalommal töltik meg az emberek, ezért az igazán szeretett személyeket én inkább „fontos embereknek” hívom). Szóval, viszonylag kevés „nagyon fontos emberem” volt mindig is, ugyanis bármilyen furcsának tűnhet ennyi személyes poszt után, alapvetően nehezen nyílok meg, így igazán jól, a teljes történetemmel együtt nem sokan ismernek. Viszont azok, akik egyszer közel kerülnek a szívemhez, tényleg nagyon sokat jelentenek nekem, így érthetően nehezen engedem el őket. Szerencsére túl gyakran nem kellett eddig búcsúznom, ám a helyzet tavaly úgy hozta, hogy több nagyon fontos ember is kilépett az életemből. Voltak, akikkel egyszerűen máshogy alakult a sorsunk, idővel teljesen más lett az értékrendünk, s eltávolodtunk, de akadt olyan is, aki máig nem értem miért és hogyan, szó nélkül tűnt el, ezzel megüzenve, hogy a „fontosság” többé bizony nem kölcsönös. Így vagy úgy, az elengedés mindig nagyon nehéz, ha igazán szeretsz. Viszont vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem lehet mást tenni. S még ha hosszú-hosszú hónapok (vagy az én esetemben évek) kellenek is a teljes feldolgozáshoz, olykor muszáj felismerni és kimondani, hogy vége van.

Látva a felmerülő problémákat, közel egy éve próbálom ízlelgetni a Style and Blog lezárásának gondolatát, de egyszerűen nem tudtam rászánni magam, hogy kimondjam: ilyesformán nincs tovább. Elmondhatatlanul sokat jelent nekem ez a blog, hihetetlen öt év van mögöttünk, rengeteg fantasztikus pillanat, miközben végig annyi szeretetet és törődést kaptunk Tőletek, hogy azt meghálálni sose leszek képes. Legszívesebben most egyesével megölelhetnélek Titeket mind, jó hosszan, mint amikor pontosan tudod, hogy hamarosan el fogsz indulni, de húzod, amíg csak lehet, hogy kiélvezd az utolsó perceket is. Nagyon köszönöm Nektek, hogy részese lehettem ennek a csodának, őszintén nagyon megszerettelek Titeket.

Körülbelül két hónapja (akkor még fogalmam sem volt, hogy ez lesz az utolsó My Weekem) a WeHeartIton szembejött velem egy ezeréves fotónk. Rákattintottam, és pillanatok alatt magába szippantott valami furcsa, nosztalgikus érzés. Éjfél körül vettem csak észre, hogy már órák óta pörgetem a régi képeinket, hihetetlenül jó érzés volt felidézni az elmúlt 5 év olykor vidám, olykor szomorú pillanatait. Tisztán emlékszem, amikor a vizsgaidőszak közepén épp nálunk ücsörögtünk (akkoriban egy utcában laktunk, Panniék is és mi is a Szent Annán itt Debrecenben, és szinte minden nap találkoztunk), mikor Panni lelkesen mesélte, hogy talált egy oldalt, amit imádni fogok, de nem mutatja meg, mert akkor tuti nem vizsgázok le. Nyilván már akkor sem hagytam annyiban a dolgot, így bukkantam rá a Fashion is My Drug Facebook oldalra, ahol tematikusan mappákba rendezve gyönyörű outfit fotók és flatlayek milliói tárultak elém. Ez volt az az oldal, amelynek képeiben napokig gyönyörködtünk, és ami arra inspirált minket, hogy elkezdjünk saját streetstyle outfiteket fotózni, bár akkor még fogalmam se volt arról, hogy ezt így hívják. Az első próbálkozásaink szó szerint parádésak voltak: tél lévén a legelső posztunk bent készült, ahol - mivel az albérlet parkettáját nem ítéltük fotó-kompatibilisnek, - divatmagazinokkal takartuk le a padlót. Mert az menő. Hát nem volt az. Mint ahogy a retusaink se, atyavilááág. Rövid ideig csak magunknak posztoltunk, majd egy nap sikítva hívott Panni, hogy „nem tudom mi történt, de Mesiiii, jönnek a lájkok”. Emlékszem, pont Európai Tanulmányúton voltam és alig találtam némi wifit, miközben úgy izgultam, mint egy kisgyerek. Kiderült, hogy Polgár Tündi (akkor Kiss and Lips blog) osztotta meg Panni egy bejegyzését, ami hihetetlenül nagy elismerés volt. Ez volt az a pont, ahol visszafordíthatatlanul elkezdődött valami, amikor elkezdtük felelősnek érezni magunkat az emberekért, akik követnek minket. Ettől a pillanattól igyekeztünk még inkább minőségi, értékes és izgalmas tartalmat készíteni (már amennyire a rendelkezésre álló technikánk – és így utólag megjegyzem, az ízlésem, haha - engedte) és napi szinten posztolni, amiért rengeteget dolgoztunk, de soha egyetlen pillanatig nem tűnt tehernek. Szerintem pont ez volt a legjobb a Style and Blogban, hogy őszintén szerettük egymást, tényleg soha egy percig nem rivalizáltunk, mindig mindent meg tudtunk beszélni négyen és mindig azt adtuk, ami a szívünkből jött, manír nélkül. Aztán olyan gyorsan történt minden: hihetetlennek tűnt, de olyan több millió követőszámú külföldi gyűjtőoldalak osztották meg a képeinket, mint a Dressed To Kill, a J’adore Fashion vagy a fentebb már említett Fashion is My Drug. Egyre több külföldi követőnk lett, amivel hamar támadások kereszttüzébe kerültünk. Azért meg kell hagyni, kaptunk hideget is bőven. Amiért ma már szintén hálás vagyok, mert bár ott és akkor szörnyen rosszul estek (a legmorbidabbakra a mai napig emlékszem), végeredményben megtanítottak helyén kezelni a bántó gondolatokat, kiszűrni az építő jellegű kritikát és ennek köszönhetem például, hogy 2014-ben megszerettem a mozgást, elkezdtem odafigyelni az egészségemre és lefogytam.

Csodálatos 5 év volt, mely során rengeteget tanultunk mindannyian, fantasztikus helyekre jutottunk el, megismerkedtünk egy nagyon különleges világgal, gazdagabbak lettünk egy Glamour Women of The Year címmel, világmárkákkal dolgozhattunk együtt, szerepeltünk a legnevesebb hazai divatmagazinokban, sőt, TV-ben is, s valószínűleg mindannyian az itt szerzett tapasztalatoknak is köszönhetjük jelenlegi munkáinkat. Számomra a legjobb a Style and Blog története során – ahogyan azt már olyan sokszor mondtam Nektek – mégis az volt, hogy megismerhettelek Titeket, hogy megtapasztalhattam, milyen érzés ennyire szeretettnek lenni, hogy ennyi kedves üzenetet kaptam Tőletek, hogy adtatok a véleményemre és bíztatok bennem, miközben mindig segítettetek és támogattatok. Nem lehet szavakba önteni, mennyi mindent jelentett ez, s jelentetek Ti nekem.

De közben a világ változott, s vele együtt mi is változtunk. Az élet úgy hozta, hogy külön városokba sodródtunk, külön helyeken dolgozunk, és mára sok fontos kérdésben máshogy is gondolkozunk. Eltávolodtunk, míg végül úgy döntöttünk, ideje lépni. Hiszen a Style and Blog a négyesünkkel együtt volt kerek és varázslatos. Bárhogyan is alakult, őszintén hálás vagyok Árpinak és Panninak. Srácok, hihetetlenül boldog vagyok, hogy Veletek élhettem át ezt a máig felfoghatatlan csodát. Ha tudnám előre, hogy 2017 tavaszán véget ér a Style and Blog, akkor is ugyanolyan lelkesen, és csakis Veletek vágnék bele. Mert gondoljon bárki bármit, mi voltunk a legjobb csapat, mindig számíthattunk egymásra, miközben hihetetlen, nem ritkán - blogtól függetlenül is - teljesen őrült dolgokat vittünk véghez (atyavilág, emlékeztek, hányszor izgultunk egymást kezét szorítva, vagy mi minden megcsináltunk egy Egyetemek Harcán), és én mindegyiket nagyon köszönöm Nektek. I’m glad you came.

Drágáim, Nektek pedig – a Style and Blog történte nyomán pláne - búcsúzóul azt üzenem, hogy bár nyilvánvalóan vannak naposabb és nehezebb időszakok, mindig legyenek álmaitok, és soha ne adjátok fel őket. Higgyetek magatokban, mert ha valamit szívvel-lélekkel tudtok szeretni, és hajlandóak vagytok tenni érte, idővel meg fogjátok tudni valósítani. Nem feltétlenül kell a legvadabb álmokat rögtön égbe kiáltani, de ne hagyjátok, hogy ez az olyan könnyen ítélkező, sokszor szürkének tűnő világ, az emberek negatív reakciói és a keserű gondolatok elvegyék a kedveteket. Hiszen pont Nektek köszönhetően tanultam meg, hogy a világ tele van fantasztikus emberekkel, nagyszerű elképzelésekkel és igazi csodákkal, s a legszebb benne, hogy soha nem tudhatjuk, mi minden vár még ránk. Úgyhogy ígérjétek meg, hogy nem fogtok megijedni az őrült ötletektől, merész álmoktól, de a nagy kudarcoktól se, mert mind vezetnek minket valamerre. A világ nem szürke, sőt, tele van színekkel.

Még egyszer, a teljes csapat nevében nagyon-nagyon köszönöm Nektek az elmúlt 5 évet. Nagyon szerettem volna minden gondolatomat és érzésemet maximálisan átadni, de ehhez a betűk és szavak egyszerűen kevesek, a negyede se írható le annak, amit valójában érzek. Szívből remélem, hogy találkozunk még. Abban ugyanis Panni is és én is egyetértettünk, hogy elképesztően fog hiányozni a blog, s minden, ami ezzel jár. Azt hiszem, nekem elsősorban az írás. Úgyhogy mindannyiunk részéről elképzelhetőnek tartom, hogy lesz ennek még folytatása, csak nem itt és nem így. A blog április közepétől biztosan megszűnik, már nem újítjuk meg a domain-regisztrációnkat. Egy ideig a @styleandblog Instagramján még elérhetőek leszünk, hosszútávon pedig privát Instagram fiókjainkon keresztül (@mesiszigeti, @pannierdei, @iambeautifulphotography (Berti) és @arpadszeles) tudtok majd követni minket. Tudom, hogy részemről ez nem a világ legszemélyesebb platformja, de igyekszem, igyekszünk kitalálni valamit :) Addig is legyetek jók és vigyázzatok egymásra!

Sokszor puszilunk és ölelünk Titeket, 

(a teljes csapat nevében) Mesi

MY WEEK IN PICTURES - MESI

Sziasztok drágák! Először is engedjétek meg, hogy megköszönjem a legutóbbi cikk után érkező kedves véleményeket, üzeneteket és hozzászólásokat egyaránt, annyira jólesett minden szavatok. Őszintén szólva először kicsit féltem a bejegyzéstől, az évek során ugyanis azt tapasztaltam, hogy ennyire személyes véleményt megosztani olykor veszélyes fegyver lehet. Mindenesetre olyan hatalmas szeretettel fogadtátok a gondolataimat, hogy így utólag nagyon örülök, hogy végül nem került sor semmiféle öncenzúrára. Szóval, tényleg hálás vagyok, hogy vagytok nekem. Valószínűleg sokszor mondtam már, de a múltkori poszt után ismét eszembe jutott, hogy mennyire büszke vagyok Rátok. Ha valahol feljön a blog, mint téma, rendre megkérdezik tőlem, hogy mit szeretek a leginkább ebben az egészben. Nyilván sok előnye és jó néhány nehézsége akad a blogírásnak, de tényleg, teljesen őszintén mondom, hogy én a legjobban a mi kis közösségünket szeretem. Az, hogy egy ennyire intelligens, kedves, kommunikatív, segítőkész, nyitott és pozitív csapat jellemez minket így együtt, szerintem igazi kincs. Úgyhogy én erre vagyok a legbüszkébb. Rátok. S mielőtt bármi másba belevágnánk, nagyon fontosnak tartom, hogy ezt Ti is tudjátok :)

Ahogy a múltkor már említettem, most úgy érzem, az outfitek mellett szívesen hoznék személyes, ha az adott téma megkívánja, komolyabb hangvételű cikkeket. Pillanatnyilag két, számomra kifejezetten aktuális téma is szerepel a posztötleteim között, melyekről azt gondolom, sokunkat érintő, hétköznapi kérdésköröket is feszegetnek. Az első, amelyről a mai bejegyzés is szól, álláskereséssel, munkával, álmokkal és társadalmi elvárásokkal kapcsolatos, nyilván szigorúan saját, szubjektív szemszögemből. A második pedig (egyébként részemről ezzel szoros összefüggésben) inkább emberi kapcsolatokról, barátságokról, párkapcsolatokról, társasági életről versus magányról szólna, szintén személyes tapasztalataim nyomán. Talán az előbbinek az én életemben most nagyobb az aktualitása, azt hiszem komplexebb és kerekebb történet, úgyhogy némi mérlegelés után úgy döntöttem, ezzel kezdeném. Munkával. Meg mindennel, ami mögötte van.

Nagyon sokáig nem igazán szerettem munkáról írni, sőt, különösebben a hozzám közelállókkal se sokat beszélgettem ilyesmiről. Ennek legfőbb oka, hogy nem éppen a hagyományos úton indultam el, más elképzeléseim voltak (és vannak), mint az ismerőseim és egykori évfolyamtársaim többségének, vagy éppen szüleimnek és nagyszüleimnek. Az egyetem után természetesen elkezdtem én is kőkeményen munkát keresni. Rengeteg lehetőséget végig bogarásztam. Elsőként persze csak azokra jelentkeztem, melyek igazán vonzottak, végül már mindenfelé küldözgettem az önéletrajzomat, de hónapokig semmiféle ajánlatot nem kaptam. Aztán felkerültünk Pestre, majd pár hónap után onnan vissza Debrecenbe, de ezt a történetet már bizonyára jól ismeritek. Igazából csak azért hoztam fel ezt az egész álláskeresés-mizériát újra, mert azt látom, hogy van egy ki nem mondott társadalmi berögződés kishazánkban, miszerint a munka mint olyan kizárólag az anyagi biztonságunk megteremtéséről kell, hogy szóljon. Ha szabad ezt mondanom, úgy látom, sokak szemében a munkahely többnyire csak egy kötelező rossz, és a közvélekedés szerint már akkor szerencsésnek érezhetjük magunkat, ha nem utálunk reggelente bejárni. 

A másik, szintén nagyon jellemző, ugyanakkor szerintem kifejezetten hibás hazai hozzáállást pont Alföldi fogalmazta meg nemrég, a már említett DTK videók egyikében. A helyzet az, hogy Magyarországon ha egyszer valakinek volt valamiféle (értékes) pozíciója, akkor utána az egész élete arról szól, hogy még egyszer, újra eljusson oda. Meglátásom szerint ugyanennek a gondolatmenetnek egy másik aspektusa, hogy ha már egyszer elvégeztünk egy egyetemet és szereztünk egy diplomát, minden erőnkkel megpróbálunk abban a szakmában, de legalábbis azzal egyenértékű, egyetemi vagy főiskolai végzettséget igénylő pozícióban elhelyezkedni. Ez mindaddig rendben is van, míg az adott munka értéket képvisel számunkra. A baj szerintem ott kezdődik, amikor pusztán azért ragadunk meg egy adott helyen, mert a társadalmi nyomás erre ösztönöz, amikor az a bizonyos „nem azért tanultál öt éven át és szereztél diplomát” érzés megragad és nem enged.

Én körülbelül másfél éven keresztül szenvedtem ezektől. Tulajdonképpen már az egyetemről kijönni és hirtelen teljesen önfenntartóvá válni – még ha nyilvánvaló módon ez így van rendjén - is óriási fordulat és sokk tud lenni, pláne a korunkat jellemző álláskeresési nehézségekkel fűszerezve. Elképzelhető, hogy a közgazdász diploma sokrétűsége és ezzel szoros összefüggésben lévő kézzelfoghatatlansága okozta, de fogalmam se volt, hogyan tovább. Hogy mi szeretnék lenni. Mihez értek? Sőt, egyáltalán jól döntöttem, amikor ezt a pályát választottam? Mi több, tulajdonképpen rendben van az, hogy 16 évesen, a faktok kiválasztásával determinálom, mi lesz belőlem egész hátralevő életemben? Az, hogy klasszikus értelemben vett közgazdász nem leszek, azt hiszem, már az első pillanatban nyilvánvaló volt. A kezdetektől marketinggel kapcsolatos állásokat kerestem, majd Pestről hazatérve social media menedzseléssel és tartalomszolgáltatással kezdtem foglalkozni, ekkor már megbízásos formában és nem alkalmazottként. Ez utóbbinak köszönhetően többféle céggel és vezetőtípussal megismerkedhettem, nagyon érdekes volt érdekeltként, mégis részben kívülállóként vizsgálni az egyes helyeket, helyzeteket, embereket. Sok értékes és sajnos jó néhány negatív tapasztalattal lettem gazdagabb az elmúlt egy évben. Nem vitás, rengeteget tanultam, ugyanakkor gyakran voltam mélyponton, konstans volt olyan érzésem, hogy munkaadóim nem értékelik és becsülik meg a munkámat, s olykor egyáltalán nem tisztelnek, mint embert. Azért persze mindig csináltam tovább, mert fogalmam se volt, mi máshoz kezdhetnék. Új irány híján sodródtam az árral, ám egy pici részem mindig azon munkálkodott, hogy megtalálja, mi az, amit szívből szeretne csinálni. Mert bár tényleg nem hallottam akkoriban mást, csak hogy „Ugyan már Mesi, senki se szereti túlzottan a munkahelyét. Dolgozni muszáj és kész.”, én igenis hinni akartam egy olyan világban, ahol lehet a munkánkat szenvedéllyel végezni.

Végül az élet két lehetőséget kínált. Az egyik erős anyagi stabilitást, ugyanakkor nem kifejezetten kellemes munkavégzést (milyen finoman fogalmaztam, hahh) ajánlott, a másik pedig rengeteg kockázatot hordozott magában, ugyanakkor már akkor tudtam, hogy imádnám minden percét. Mondanom se kell, rengeteget vívódtam, melyik lenne a jó irány. A kettő együtt sajnos esélytelen volt, s hát a környezetemben kivétel nélkül mindenki a magasabb fizetésre és zérus kockázatra voksolt. Az eszem nekem is ezt súgta. Ugyanakkor a szívem teljesen másfelé húzott.

Végül egy teljesen random beszélgetés billentett át. Egy nagyon kedves ismerősöm azt mondta, szerinte ha valamiben már a kezdetek kezdetén csak és kizárólag a pénz vonzó, rég rossz az irány. Másrészről megkérdezte, mégis mi történhet, ha a saját ötletem megvalósítása nem sikerül. Véleménye szerint, ha nem az elképzeléseim szerint alakulnak a dolgok, abból is csak tanulhatok, végeredményben nem dől össze a világ, mindig van lehetőség újra építkezni. És akkor és ott rájöttem, hogy igaza van. S végre elengedtem a fent is említett megfelelési kényszeremet. Mert tényleg minden anyagi természetű dolog elveszíthető, ám egyben pótolható is, mint tudjuk. Az évek viszont csak úgy röppenek el, és abszolút nem mindegy, mivel töltjük meg őket. Én hiszek a jó ötletekben, a kemény munkában és alázatban, és hiszem, hogy ha hajlandóak vagyunk tenni is az elképzeléseinkért, mind megvalósíthatók. Hiszem ugyanakkor, hogy társadalmi szinten is inkább tanulságos leckének és nem kudarcnak kellene megélnünk a változásokat. Az, hogy valaha értékes pozíciót töltöttünk be és most más irányt vesz az életünk, nem csak visszalépés lehet, tekinthetünk rá úgy is, hogy ezentúl más területen is jártasságot szerzünk majd.  Szerintem sokkal elfogadóbbnak és nyitottabbnak kellene lennünk egymás iránt, s belátni, hogy már csak a munka területén is mindenki másban lel boldogságra. Mert valójában nem is az a fontos, hogy hova jutottunk el korábban, milyen papírokat szereztünk sok évvel ezelőtt, szakmában maradtunk vagy sem, vagy hogy mások értékesnek, fontosnak és sikeresnek látják-e, amit csinálunk. Azt hiszem, a legfontosabb, hogy mi azt érezzük: a helyünkön vagyunk.

Gondolom mondanom sem kell, hogy mint oly sokszor már, végül most is a szívemre hallgattam. Így utólag olyan könnyűnek tűnik ez az egész, de azért ne higgyétek, hogy egyszerű volt választani. Viszont tényleg igaz, hogy ha egyszer meghozol egy döntést, az létrehozza a szükséges meggyőződést, és onnan már csak előre vezet az út. Nos, valahogy így született meg a Rose.Ave is.

Maga a vágy, hogy szeretnék saját vállalkozást indítani, mások márkája helyett a saját brandemet építeni és menedzselni, már régóta formálódik bennem. Mióta hazaköltöztünk, az is nagy álmom, hogy még szebbé varázsoljuk Debrecent, és nagy örömmel látom, hogy egyre több lehetőség és program adódik, s üde színfoltként megjelenő üzletek sora nyílik a belvárosban, melyhez én magam is szeretnék csatlakozni. Másrészről, már nagyon régóta beszélgetünk Bertivel arról, milyen jó lenne a Nana’s-t Debrecenbe is elhozni. Végül minden számunkra fontos elemet összegyúrtunk, és megálmodtuk a Rose.Ave-et: egy multibrand kis üzletet sajátos szelekcióval, általunk is kedvelt, jó minőségű termékekkel és különleges miliővel.

Mindennek a Nana’s kiemelten fontos alappillére. Számomra Drencseva Nati az egyik leginspirálóbb hazai fiatal, elképesztően büszke vagyok rá, hogy 22 évesen saját márkája van, amit Magyarország mellett a világ számos pontján ismernek és szeretnek. Szerintem gyönyörűek a ruhái, én magam is hűséges vásárlója vagyok, ugyanakkor nem kizárólag a termékek, hanem a Nana’s mögött húzódó lélek, ami számomra igazán szimpatikus. Nagyon közel áll hozzám Nati mentalitása, ambíciója, lelkesedése, állandó változtatni és tenni akarása. Aki régóta követi a Nana’s Fashion-t tudja, hogy Nati is kiemelten fontosnak tartja a rászorulók állandó segítését, s szívügyének tekinti az emberek szemének felnyitását annak érdekében, hogy álljunk meg néha, tegyük félre a saját problémáinkat, és nézzünk szét ebben a világban. Ennek jegyében az új, 2016-os őszi/téli Nana’s kollekció egy hatalmas jótékonysági est keretein belül kerül bemutatásra november 3-án, Budapesten a Teslában. Mint azt Ti is tudjátok, Magyarországon rengeteg súlyosan beteg gyermek élete a kórházak megfelelő felszereltségén múlik. A fővárosi Bókay Klinikába érkeznek a legsúlyosabb esetek szerte az országból. A 2016-os #lotusbynanas kezdeményezés célja, hogy segítségünkkel minden gyógyításhoz szükséges eszközt biztosítani tudjon az intézmény az intenzív osztályon életükért küzdő gyermekek és szüleik számára. Nagyon szépen kérlek Titeket, hogy csatlakozzatok Ti is hozzánk, és tegyünk együtt a gyerekekért. Támogatói jegyeket személyesen a budapesti Székely Mihály utcai üzletben, illetve az info.nanas.store@gmail.com címen tudtok vásárolni. Nagyon várunk Benneteket, remélem, csütörtökön ott találkozunk! :)

Egy nappal a rendezvény előtt, november 2-án délben pedig végre a Rose Ave is megnyitja kapuit. Már nagyon izgulunk, egy hónapja ugyanis napi 10-14 órában, megállás nélkül ezen dolgozunk Bertivel. Amit csak lehetett, mi magunk építettünk fel, illetve alakítottunk át, az elmúlt négy hétben megállás nélkül pódiumot építettünk, festettünk, mázoltunk, fúrtunk és forrasztottunk. Nagyon izgalmas időszak volt, persze alkalmanként nem éppen úgy sikerültek a dolgok, ahogyan elterveztük (a pódiumunkat például 6-szor festettük át, a harmadik, elrontott réteg után 6 órán keresztül, 30 csiszolópapírral sikerült leszedni a nem kívánt árnyalatot), de mindig igyekeztük kihozni magunkból a maximumot.

Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki segített nekünk, nagyon hálás vagyok Nektek és szívből köszönöm, hogy számíthattam Rátok. Drágáim, Ti pedig remélem, hogy szeretni fogjátok, ellátogattok majd hozzánk a debreceni Berek utca 3. szám alá, és lesz lehetőségünk személyesen is találkozni, beszélgetni. Rengeteg tervünk vár még megvalósításra a Rose.Ave kapcsán, sokkal többet álmodtunk meg, mint egy egyszerű ruhabutik, úgyhogy ha kíváncsiak vagytok a részletekre, további projektekre, kövessetek minket Facebookon és Instagramon (@loveroseave) is.  

Amit pedig összegzésképpen, egyfajta bátorításként üzenek Nektek, hogy soha ne hagyjátok lebeszélni magatokat arról, amire vágytok. Mert a legnagyobb rossz – ahogyan azt Fahidi Évától már megtanultuk – az, ami nekem rossz. De ennyire rossz az is, amit én okozok másoknak, akkor is, ha nem szándékosan teszem. Azt hiszem, a boldogság titka tényleg valami olyasmi, ha nem kell olyat tennünk, amivel másoknak rosszat okozunk, sőt, még segíteni is képesek vagyunk, miközben lehetőségünk nyílik megtenni mindazt, amire vágyunk. Véleményem szerint bármi, amit szívből, szeretettel, másokra odafigyelve csinálunk, csak jó lehet. Hiszem továbbá, hogy a mindennapi munkánk is lehet élvezetes és szerethető, ha hiszünk magunkban és tudatosan teszünk érte. Nyilván tervezve, racionálisan mérlegelve, de mindig tiszta szívvel.

Rengeteg puszi és ölelés, Mesi

MY WEEK IN PICTURES - MESI

Sziasztok drágáim!  

Mizujs Veletek, hogy vagytok? Ilyenkor eszmélek csak, milyen régen volt már személyes bejegyzés. Komolyabb témában talán közel egy éve. Ennek persze millió oka van: egyrészt valóban elfoglaltabb vagyok, mint egyetemistaként voltam, teljesen másként zajlanak most a hétköznapjaim, és kevesebb szabadidőm lévén sajnos kevesebb időm jut a blogra is. Másrészt, végiggondolva az elmúlt éveket, rá kellett jönnöm, hogy rengeteget változtam én magam, a környezetem és persze a körülményeim is. Arra gondoltam, a mai és ezt követő cikkekben megpróbálok Nektek ezekről mesélni, már ha érdekel Titeket a téma. Valószínűleg nem lesz egyszerű, hiszen ezek a dolgok sosem egzaktak, sokszor még számomra se feltétlenül egyértelműek a változások mögött meghúzódó miértek. Emellett nyilván szubjektíven látom a körülöttem zajló eseményeket, így baromi nehéz rendre objektíven és okosan értékelni őket. Mindenesetre próbálkozom :)

Az első ilyen fontosabb változás, mely az összes közül talán a leginkább érint Titeket, a Style and Bloggal kapcsolatos. Bár erről még soha nem esett így nyíltan szó, úgy gondolom, hogy a problémákról, esetleges nehézségekről és hibákról beszélni sosem szégyen. S most úgy érzem, ideje kimondanom: én magam az elmúlt időszakban azt vettem észre, hogy kissé megrekedt a blog. Vagy inkább én? Őszintén, nem is tudom. Mindenesetre úgy döntöttem, kezdésnek picit mesélek most Nektek erről, szigorúan az én szemszögemből. Aztán persze azt is elmondom, miért tartottam fontosnak ezzel nyitni a mai bejegyzést :) Tulajdonképpen ha megpróbálom logikusan végiggondolni, nincs ebben a (szerintem) megtorpanásban semmi különös. Egyszerűen elmúltak a szabad egyetemista évek, felnőttként kell helytállni mindannyiunknak, s sokáig úgy éreztem, éppen elég a saját utunkat – magánéletünket és pályakezdésünket egyszerre – ügyesen egyengetni. Ennek ellenére mindig igyekeztem „számszerűen helytállni”, személy szerint óriási nyomásként nehezedett rám, hogy bizonyos időszakokban egyszerűen nem tudok „megfelelő mennyiségű” outfitet készíteni, elegendő szépségápolással kapcsolatos poszttal és trend reporttal érkezni, úgy egyáltalán, lépést tartani, nemhogy megújulni. Közben pedig azt éreztem, csak telik az idő, s a bloggerek többsége már rendszeres videókkal, meg napi többszöri élő bejelentkezéssel tör felfelé. Hazudnék, ha azt mondanám, ez nem zavart, olykor elő-előtört belőlem az érzés, hogy nem elég jó, de legalábbis halál uncsi már, amit csinálok. Mindeközben azt vettem észre, hogy én magam egyre kevesebb ilyen (mármint beauty és divat) témájú tartalmat követek. Biztosan az elmúlt időszak eseményei, a mögöttem lévő egy év változásai teszik, de magam is változtam. Bizonyos dolgokban másként gondolkozom már, s értelemszerűen az érdeklődésem is formálódott picit. Nincs szó óriási átalakulásról, de egy termékteszt helyett ma már sokkal, de sokkal szívesebben olvasom a WMN Magazin cikkeit (ami egyébként szerintem jelenleg az egyik legértékesebb hazai online női platform), ha pedig Youtube, egy unboxing vagy haul videó helyett százszor inkább D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal sorozatának kisfilmjei kötnek le. S ami a legfontosabb: úgy összességében sokkal kevesebb időt töltök online (bőven volt miből lecsípni azért), az elmúlt hat-tíz hónap ugyanis megtanított arra, hogy iszonyatosan fontos a pillanatokat offline kiélvezni, a világot nemcsak a mobilképernyő szűrőjén keresztül, hanem saját szemünkkel felfedezni, barátainkat és családtagjainkat nemcsak emojikkal, hanem szavakkal és valós tettekkel szeretni. Legalábbis nekem most ez lett az igazi prioritás.

Ennek jegyében a jövőben inkább őszinte, személyes cikkeket szeretnék írni. Régóta tervezek például egy hosszabb bejegyzést emberi kapcsolatokról, barátságokról, ismerkedésről és párkapcsolatokról. Vagy például – némileg ezzel összefüggésben - az egyetem utáni elhelyezkedés nehézségeiről, társadalmi elvárásokról és személyes vívódásokról. Saját lábra állásról, megfelelési kényszerről és mindenről, ami mögötte van. Nyilván ezeket is elsősorban saját tapasztalataim nyomán tudnám értékelni, ugyanakkor nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre, személyes élményeitekre, elképzeléseitekre. Mert szerintem ezekről igenis érdemes lehet beszélni. Vannak, akik óva intenek attól, hogy ezt egy divatblogon tegyem, szerintük egy divatorientált felület olvasóit elsősorban könnyed női témák érdeklik. Nem tudom, ez mennyire igaz, szerintem igenis lenne helye komolyabb gondolatoknak, de kérlek segítsetek és írjátok meg, Ti hogyan látjátok. Szívesen olvasnátok ilyenekről, hozzászólnátok és beszélgetnénk, vagy szerintetek maradjak inkább a napi outfiteknél és trend bejegyzéseknél? Ti hogy látjátok? :)

Mindenesetre mára egy kicsit könnyedebb bejegyzést terveztem, mely így utólag értékelve azért bőven tartalmaz komoly momentumokat. Éppen az idei év fotóit rendezgetve nosztalgiáztam ebben a rémes esős időben, s örömmel konstatáltam, mennyi jó dolog történt velem, mennyi mindent láttam a 2016-os évben. Eredetileg nem terveztem külön beszámolót írni, őszintén szólva nem vagyok nagy világutazó, mi nem igazán nyaraltunk gyerekkoromban vagy ilyesmi. Ez az év viszont számomra is meglepően gazdag volt utazós élményekben, így hát csokorba szedtem az elmúlt időszak legszebb pillanatait, és arra gondoltam, megosztom Veletek őket. Remélem, hogy szeretni fogjátok.

2016. MÁJUS – KRAKKÓ, LENGYELORSZÁG

A Wavel épülete, Krakkó

Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt a Lengyelországban töltött négy nap. Anyuval, tesómmal és Bertivel indultunk útnak, egy vasárnapi ebéd fölött meghozott hipergyors döntés után, kocsival természetesen. A négy napból nettó egy utazással telt, a maradék hármat kellően telezsúfoltuk azért, rengeteget mászkáltunk és szerencsére elég sok mindent sikerült megnéznünk. Voltunk a wieliczkai sóbányáknál, számos krakkói múzeumban, köztük az egykori Schindler gyár és gettó helyén kialakított helyen, bejártuk az óvárost, a zsidó negyedet és a Wawel környékét, hazafele pedig megálltunk Zakopane-ban.

Krakkó egyébként egyszerűen meseszép, az egyik leggyönyörűbb város, amit valaha láttam. Nem tudom, ezt mennyiben befolyásolta, hogy pont tavasszal jártunk ott, amikor mindent virágok borítottak, de fantasztikus volt: gyönyörű épületek, varázslatos hangulat, szuper kedves emberek és elmondhatatlanul finom ételek (úristen, a Ribs on Fire nevű hely valami csoda) fogadtak mindenhol. Ha tehetitek, mindenképpen látogassatok el, akár csak egy hosszúhétvégére is, viszonylag közel van és tényleg álomszép. Ó, bármikor visszamennék. 

Kávézó és étterem Krakkóban

A négy nap egyikében természetesen elmentünk Auswitzba is. Nagyon sokat gondolkoztam azon, egyáltalán írjak-e erről. Aztán úgy döntöttem, hogy bár csak érintőlegesen, egyetlen fő gondolat erejéig mégis szeretnék megszólalni. Elsősorban azért, mert olykor szabályosan megdermeszt a magyarok hozzáállása, a különféle oldalak tartalmai alatt megjelenő vélemények, tovább megyek, a saját haverjaim félmondatai, s tulajdonképpen az egész hazai mentalitás. Kifejezetten Auswitzról, az ott látottakról írni nem tudok és nem is szeretnék, képtelenség. Korábban rengeteg kapcsolódó dokumentumot, iratot, könyvet, jegyzőkönyvet, filmet elolvastam és megnéztem, de amikor ott vagy, így hetven év után is... elfogynak a szavak. Az elkeserítő, nyomasztó, szívszorító vagy kegyetlen csak üres szavak, klisék, amik a közelébe se érnek annak, amit érzel. Rengeteg dolgot tudnék egyszerre csalódottan és dühösen a világba kiabálni, rendre összeszorul a torkom miközben őrült sok mondanivalóm támad, most mégis csak egyetlen Szabó Magda gondolatot emelnék ki. Így hangzik:

“Az ember néha olyan buta. Azt hiszi, vannak történelmi dolgok, meg vannak magánügyek, s a kettő nem tartozik össze. Közben kiderül, hogy mindig minden összetartozik. Ha az ember a történelmi eseményekkel foglalkozik, millió meg millió ember magánéletét találja mögöttük.”

Mindössze hetven év telt el Európa, s – véleményem szerint - a magyarság egyik legnagyobb tragédiája óta. Azt gondolná az ember, hogy ennyi idő elegendő ahhoz, hogy mi is felelőséget vállaljunk tetteinkért, hogy merjünk róla beszélni, és hogy megtanítsuk gyerekeinknek a legfontosabb követendő emberi értékeket. Végtelenül szomorúnak tartom, hogy a mai napig nem kezeljük saját tragédiaként a történteket, miközben akkor és ott, Lengyelországban a legtöbb auswitzi áldozat magyar volt. Igen, magyar. Ez azonban a mai napig szinte alig hangzik el a történelemórákon, sőt, nem mintha a Wikipédia lenne az etalon, de a táborról szóló magyar cikkely (nyilvánvalóan magyar) szerkesztői még csak meg sem említik ezt a tényt, szemben az angol nyelvű oldallal, ahol azért olvashatjuk, hogy “By nation, the greatest number of Auschwitz's Jewish victims were from Hungary…”. Aki egy keveset is olvasott már ebben a témában, annak nem kell bemutatni a deportálást végrehajtó magyar szervek, különösen a magyar csendőrség németeket is sokkoló mentalitását és aktivitását, melyről persze szintén igyekszünk mélyen hallgatni, mint ahogy azt sem, hogy a mai napig széleskörben találkozhatunk Magyarországon azzal a szerintem roppant felháborító elképzeléssel, hogy valaki vagy magyar, vagy zsidó. Személy szerint nagyon fontosnak tartom a kollektív felelősségvállalást éppúgy, mint az egyéni sorsok meglátását a történelmi események mögött. Vallom, hogy abszolút nem mindegy, mennyire értjük meg, érezzük át és tekintjük sajátunknak a tragédiát, hogy mit tanítunk a gyerekeinknek, és milyen emberek maradunk közben mi magunk. Mert ha valamit, hát azt megtanulhattuk, hogy egy gyűlöletkampány milyen hatalmassá válhat és milyen embertelen szörnyűségre képes. S azt kell mondjam Nektek, most, 2016-ban fontosabbnak tartom ezt hangsúlyozni, mint valaha.

Egyébként ha tehetitek, mindenképpen menjetek el egyetlen napra. Egyszer az életben. Sorsfordító. Engem például egy életre megtanított többek közt arra is, amit Fahidi Évától korábban már tudtam. "Most már evidencia, hogy minden anyagi természetű dolog, ami a birtokunkba kerül és elveszítjük, pótolható. Csak a lényeg nem, az emberi élet. Azt nem lehet visszaszerezni. Megismételhetetlen és visszahozhatatlan.”

2016. JÚLIUS – ROVINJ, HORVÁTORSZÁG

Lone Bay strand, Rovinj

Nagyon nehéz most tovább beszélni, pláne könnyedén, nyaralásról. (Részemről kihagytam egyébként egy pár napot, s később folytattam csak.) Szóval mindezek mellett az élet mégiscsak tud ám szépséges dolgokat produkálni, gyönyörű és felhőtlen is lenni, amit én idén Horvátországban tapasztaltam meg. Egy hetet töltöttünk kint barátokkal, négy pár: Orsi és Milán, Miki és Zsófi, Pisti és Csenge, illetve mi. Picit tartottam az elején az új társaságtól, a fiúk ugyanis régóta jó barátok, de mi lányok nem igazán voltunk még így együtt. Én meg ugyebár nem vagyok az az extrovertált, nagydumás típus, új társaságban többnyire a megfigyelő szerepét töltöm be, keveset beszélek, ami néha sajnos tud negatívan csapódni. Szerencsére végül minden szuper volt, nagyon kedves és aranyos volt mindenki, és kifejezetten jó hangulatban telt a hét.

Rovinj belvárosa

Rovinj tündéri kis hely, a belváros igazán hangulatos, gyönyörű kis utcáival, varázslatos éttermeivel és bárjaival hamar belopta magát a szívünkbe. Még soha nem jártam itt egyébként, de jó élmény volt, bár ha őszinte akarok lenni, nekem a homokos görög tengerpart – még ha Horvátország lényegesen tisztább is – jobban tetszett, mint a kavicsos horvát verzió és Isztria többnyire lebetonozott strandjai. Ellátogattunk ugyanakkor Kamenjak-félszigetre, mely egy lenyűgözően szép lakatlan terület hatalmas sziklákkal, gyönyörű öblökkel, eldugott kis partszakaszokkal  és kristálytiszta tengerrel. Egyszerűen meseszép hely, nincsenek rá szavak, úgyhogy oda mindenképpen érdemes elutazni, ha ezen a részen jártok. Azt hiszem ott kívántam életemben először úgy igazán, hogy bárcsak tudnék és mernék úszni… :)

Kamenjak-félsziget

2016. AUGUSZTUS – ERDŐBÉNYE, PUSZTAFALU ÉS KASSA

Még nyár elején töltöttem el két napot Anyuval Erdőbényén, az Erdőfénye Kastély Szállóban. Tulajdonképpen ez volt az első igazi Zemplén-járó élményem, ami egyúttal arra is ráébresztett, mennyi csodás látnivaló van még Magyarországon. A szálloda maga egyébként zseniális, körülbelül három kilométerre van a főúttól egy erdő mélyén: szuper csendes, tökéletes hely a pihenésre. Óriási területen, zárt kapuk mögött élvezhettük a természet nyugalmát, rengeteg gyönyörű virág, bokor, szépséges kis pad és hatalmas fák teszik hangulatossá az erdős-parkos övezetet (most ősszel, lombhulláskor is varázslatos lehet). Igyekeztünk olcsóbban megúszni, úgyhogy mi nem a kastélyszállóba, hanem a mellette lévő régi vendégházba foglaltunk, mely bár nem túl modern épület, nagyon tiszta volt, ráadásul egy több tíz méteres hortenziabokor húzódott az ablakok alatt. Egyszerűen meseszép, esküszöm már ezért megérte.

Erdőbénye, Magyarország

Innen mentünk el bicajozni (ami egyébként ezen a dimbesdombos vidéken egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy én azt elképzeltem), megnéztük a felújított Füzéri-várat, Tokajt, Sátoraljaújhely és Sárospatak nevezetességeit, illetve ettünk egy istenit (négy óra várakozás után ugyan, de minden percet megért) az  Anyukám mondta étteremben. Tudjátok, mennyire szeretem a hasamat, órákat tudok beszélni kajákról, amitől most megkíméllek Titeket, de ígérjétek meg, hogy ha Encs közelében jártok, mindenképpen kipróbáljátok a helyet, mert IS-TE-NI. (Ne felejtsetek el napokkal előre asztalt foglalni, mert sajnos mások is tudják, mennyire finom ott minden.)

Rákóczi-vár, Sárospatak

A kis anya-lánya zempléni kalandunk után augusztusban Berti családjával is visszatértünk, immáron egy hétre, ezúttal Pusztafalura, egy takaros kis vendégházba. Még soha nem voltam velük nyaralni, ráadásul igazán különleges alkalom volt,  hiszen Berti öccse, Robi akkor alig pár hete költözött haza Londonból. Pusztafalu különben a nyugalom szigete, ha csendes, pihentető vidéki kikapcsolódásra vágytok, szívből ajánlom. Szinte minden napra csináltunk valami közös programot: túráztunk a környező erdőkben, együtt is megnéztük a Füzéri-várat, átlátogattunk Kassára, napoztunk az Izra-tó partján, szombat este pedig a tokaji Fesztiválkatlanban egy felejthetetlen Havasi koncerten vettünk részt.

Személyes kedvencem Kassa volt egyébként, nagyon szép város, imádtam a hangulatát, a gyönyörű épületeit, és mint később, a képeket visszanézve kiderült, a nyílászárókat :D De tényleg, így utólag megnézve szinte minden nyaralós képemen akad egy számomra csodaszép ajtó vagy ablak, haha. Emellett a Havasi koncert is fantasztikus élmény volt, szégyen nem szégyen, nem ismertem a zenéjét, sőt, picit idegenkedtem is a klasszikus iránytól, de a koncert valami elképesztően csodálatos, valóban monumentális és maradandó volt. A show minden pillanatát imádtam, úgyhogy mindenképpen szívből ajánlom, egyszerűen gyönyörű.

Végezetül, picit a Style and Bloggal kapcsolatos változásokra visszatérve, mára azt hiszem kijelenthetem, hogy elengedtem a korábbi frusztrációimat. Dolgozom, ráadásul most valami teljesen új és nagy projekten (hamarosan elmesélem ám, remélem, örülni fogtok), s bár tényleg imádom a blogot, nekem ez egy szenvedély, nem pedig munka. Közösen is megbeszéltük, hogy ennek szellemében működünk tovább. Panni is és én is publikáljuk, ami éppen jólesik és szívből jön, ha pedig ezer más dolgunk van éppen, nem görcsölünk a pár napos, esetleg egy-két hétig tartó szüneteken sem. Részemről elképzelhető, hogy sokkal kevesebb beauty témát, s több outfitet és személyes bejegyzést hoz majd ez az új időszak, és őszintén remélem, hogy így is, ezzel együtt is szeretni fogjátok a posztokat. Illetve nagyon-nagyon örülnék, ha minél többen megosztanátok a véleményeteket és tapasztalataitokat, akár névtelenül kommentben, de ha van rá igény, kitalálhatunk neki valamilyen szervezettebb formát is. Nagyon szeretek írni, de én mégis azt szeretem a legjobban, amikor Ti is bekapcsolódtok, beszélgettünk, ha tehetjük, segítjük egymást, még ha csak így weben keresztül is.

Hatalmas adag puszi, ölelés és szeretet, 

Mesi

HELLO HAMBURG

Sziasztook! Hogy vagytok? Hogy bírjátok ezt az őrült hőséget? Én egy kis nosztalgiával indítottam a napot, úgyhogy arra gondoltam, végre leülök, és mesélek picit a már korábban említett, fantasztikus Bijou Brigitte - kalandunkról. Mára tehát egy kis élménybeszámolót hoztam Nektek, remélem, nem bánjátok :)

Még mindig pillangók repkednek a gyomromban, ha arra a napra gondolok, amikor megérkezett az e-mail, melyben a Bijou Brigitte-től Annegret arra kért minket, látogassunk el a legújabb, 2016-17-es őszi-téli kollekció hivatalos bemutatójára, Hamburgba. Immár négy éve írjuk a Style and Blogot, és persze számos meghívót kaptunk rendezvényekre, ez valahogy mégis olyan igazán különleges invitálás volt. A kezdetekről annyira kedvesek, előzékenyek voltak velünk, Annegret egy igazi tündér, a legapróbb részletekig mindent megszervezett: a repülőutunkat, a szállásunkat, sőt még egy kis dokumentumot is kaptunk, melyben Hamburg ajánlott nevezetességeit gyűjtötte össze nekünk. S bár csak egy fél napot töltöttünk a városban, örök emlék marad ♡

Hivatalosan dél körül indult a repülőgépünk Budapestről Hamburgba, úgyhogy már korán reggel elindultunk Debrecenből.  Sajnos nem tudtunk mind a négyen részt venni az utazáson, Árpinak az egyetem miatt itthon kellett maradnia. Végül egy kis csúszással, olyan egy óra tájékán szálltunk fel. Már a repülés is izgalmas volt, őszintén szólva, közel 10 éve nem ültem repülőn, Bertinek pedig ez volt élete első repülőútja, úgyhogy tényleg nagyon vártuk ám. Végül pikkpakk megérkeztünk Hamburgba, ahol első utunk a lefoglalt szállodába, a The George hotelbe vezetett.  

A hely egyszerűen meseszép, az étterem és terasz kifogástalan, a megkóstolt ételek nagyon finomak voltak, mi több, egy varázslatos tetőterasz is tartozik a hotelhez, ahonnan rálátni erre a gyönyörű városra. A szobánk is tökéletes volt, ráadásul a felső képen látható szuper kedves személyes üzenettel vártak mindannyiunkat, azóta is őrzöm a kis kártyánkat, annyira jólesett ez a figyelmesség. Úgyhogy ha Hamburgban jártok, mindenképpen jó szívvel ajánlom ezt a helyet, nemcsak szép, de nagyon - nagyon kedvesek is. 

Sajnos mindössze pár percünk volt csak szétnézni, a gép késése miatt ugyanis már rég csúszásban voltunk, úgyhogy hívtunk is egy taxit és rohantunk tovább a bemutatóra. 

Egy gyönyörű, picit régebbi épület előtt állt meg a taxink, belépve pedig egyből a mosolygós Annagret köszöntött minket. Jó volt végre személyesen is találkozni Vele, elmondhatatlanul kedves és segítőkész lány, nagyon megkedveltük. Mesélt magukról egy picit, majd a rendezvényről, meg nyilván mi is meséltünk, végül következett a tour: személyesen vezetett körbe minket, s mutatta meg a legújabb ékszereket és kiegészítőket. Tökéletes, igazán profi bemutatót szerveztek, minden olyan egyszerűnek és könnyednek tűnt, ugyanakkor a legapróbb részletek is a helyükön voltak. A kiállításhoz három nagyobb helyiséget használtak, kettőben hozzávetőleg 10 installációt alakítottak ki, egyben pedig fantasztikus finomságokkal kedveskedtek a látogatóknak.   

Ráadásul egy szuper kreatív és kedves momentummal indult a túránk: kaptunk egy - egy könyvecskét Annagrettől, melynek minden oldalán valamelyik installáció fényképe szerepelt. Arra kért minket, hogy jelöljük meg azokat az ékszereket a képeken, melyek élőben a leginkább elnyerik tetszésünket, ezek közül néhánnyal ugyanis majd ősszel szeretnének meglepni minket. Hát mennyireeee édesek már! :) Komolyan szóhoz se jutottam. Nagyon örültünk, rögtön ezután pedig végigpörgettem magamban, mennyi, de mennyi munka van amögött, hogy mi itt pár órán keresztül nézelődünk. Már önmagában egy ilyen rendezvény megszervezése se egyszerű feladat, pláne nemzetközi influencerek bevonásával, de előre berendezni a helyszínt, befotózni az installációkat és az így készült képekből kiadvány kreálni azért, hogy személyre szabott kedvenceket ajándékozhassanak a vendégeknek. Hatalmas WOW! 

Hozzávetőleg másfél - két órát időztünk egyébként a két szobában, tényleg minden apró részletet megcsodáltunk. Meg persze minden finomságot megkóstoltunk (szerintem ötmillió gramm szénhidrátot fogyasztottam el aznap), egyszerűen zseniális német kézműves sütikkel, pop cake-ekkel és más nyalánkságokkal készültek, melyeket mondanom se kell, perfektül beépítettek az egyes kompozíciókba. 

Az új kollekció pedig most is csodaszép és változatos, a statementebb, csillogó alkalmi ékszerektől az egészen visszafogott, szolid kis kiegészítőkig sok gyönyörűséget találni az újdonságok között. Kifejezett sok bohém, etno stílusú ékszert láttunk, illetve természetközeli színekből, gyöngyökkel, hímzésekkel díszített kiegészítőkből se lesz idén hiány. Sőt, mesés táskákat, sálakat, kesztyűket és poncsókat is megcsodálhattunk, esküszöm, kedvet kaptam a hűvösebb időhöz :) 

Mire eljöttünk, mindössze pár óránk maradt sötétedésig, úgyhogy nem kezdtük el eszeveszetten felfedezni a várost. Nagyon elfáradtunk, gondolom az utazás miatt, úgyhogy leültünk egy közeli bár, a Keyf Lounge teraszára, s egy vízipipa és néhány koktél társaságában csodáltuk a hamburgi forgatagot. Végül pár órát sétáltunk az Elba partján, magunkba szívva kicsit a hamburgi levegőből. Olyan kár, hogy másnap reggel már indult is vissza a gépünk, nagyon szép városnak tűnt, csodás zöld övezetekkel, szívesen nézelődtem volna még pár napot a környéken. Reméljük, lesz legközelebb ... :) 

  

MY WEEK IN PICTURES - MESI

EGY ÚJ FEJEZET 

- A NEW CHAPTER - 

Home is where the ♡ is.

Sziasztok! 

Már régebben - ha jól emlékszem pont egy outfit bejegyzésben ígértem, hogy ha eljön az ideje, itt leszek és elmesélem, mi minden történt az elmúlt hónapokban, miért született ennyire kevés bejegyzés, s úgy egyáltalán, hogyan tovább. Őszintén szólva eddigi életem egyik legnehezebb időszakán vagyok (vagyunk) túl, s bár nem tudom mennyire általános problémák azok, melyekkel szembesültem, talán hasznos és érdekes lehet beszélni róluk. Már csak azért is, mert személyesen is megtapasztaltam, hogy bizonyos dolgokról mennyire félve nyilatkozunk, pusztán azért, mert tartunk tőle, hogy mit szól majd a környezetünk, hogyan reagál majd a családunk és barátaink, ha a megszokottaktól eltérő, talán picit meredekebb úton akarunk elindulni ahelyett, hogy "beállnánk a sorba". 

Nagyon nehéz röviden összefoglalni az elmúlt időszak eseményeit. Ahogy Ti is tudjátok, Bertivel január végén végeztünk az egyetemen, s elkezdtünk munkát keresni. A kezdeti elképzelések, miszerint szeretnénk saját vállalkozásba vágni, s a magunk uraként helytállni hamar szertefoszlottak, nincs mit szépíteni ezen, egyszerűen nem rendelkeztünk kellő pénzzel, tapasztalattal vagy pusztán egy jó ötlettel ahhoz, hogy egyedül elinduljunk. Sőt, bármennyire is nehéz ezt kimondani, így utólag talán elegendő bátorsággal és akaraterővel se. Végül úgy döntöttünk, hogy előbb tapasztalatokat gyűjtünk, regisztráltunk hát a profession.hu-ra, és ahogyan az lenni szokott, elkezdtük az álláshirdetéseket bújni. Közben elkezdődött a pánik, már ami engem illet. A legfőbb gond az volt, hogy én mindenképpen Debrecenben gondolkoztam, nagyon szeretem és mai napig otthonomnak tekintem a várost, imádtam a lakást, ahol éltünk, a szép, ugyanakkor nyugodt környzetet, s legfőképpen a családom közelségét. Bármennyire is infantilisen hangzik, én nagyon, talán az átlagosnál is sokkal jobban ragaszkodom a szeretteimhez és egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy a jövőben ne találkozzunk legalább olyan rendszerességgel, mint most. Nem tudok, és nem is akarok elszakadni tőlük, nagyon fontos a közelségük, így inkább választottam volna olyan munkát, ami távol áll tőlem és kevesebbet fizet, mintsem a költözést. Berti viszont teljesen máshogy látta a helyzetet. Neki sokkal fontosabb volt, hogy örömét lelje a munkájában, s úgy vélte, hogy az igazán jó lehetőségek márpedig Budapesten várnak. Rengeteget beszélgettünk erről, tulajdonképpen konfliktusmentesen, hiszen mindketten teljesen megértettük a másik álláspontját, viszont egyszerűen nem tudtunk azonosulni vele, patthelyzet alakult ki. Ennek eredményeképpen pedig elkövettük a lehető legnagyobb hibát - persze utólag okos az ember - én kizárólag debreceni és Debrecen környéki, Berti pedig csak budapesti állásokat nézett. Nem volt tehát kiforott, közös koncepciónk, átadtuk magunkat annak a bizonyos majd lesz valahogy érzésnek. Már ez önmagában igen feszült helyzetet teremtett, amit természetesen megfűszereztek az ilyenkor általánosan felmerülő akadályok: a csalódottság, hogy nem találsz olyan munkát, ami igazán tetszene, de nyilván mégis beadod sok - sok helyre. Helyekre, ahova aztán egyáltalán nem hívnak vissza vagy végül nem téged választanak ki, miközben valamiből persze élned kell, hiszen nem szeretnél a szüleid terhére lenni. Elég komplex és nyomasztó helyzet. Persze biztosan van, aki könnyedén veszi ezeket az akadályokat, sajnos nekem az elmúlt időszakban nem sikerült.

Hey my dears,

Formerly, if my memories are right I promised in an outfit post that if I have time, I will tell you all the recent stories of my life, why there were less posts on the blog and how our life will go on. Honestly, I am (we are) over of one of the hardest times of our lives. I’m not sure about how common my problems are, but I think it might worth it to talk about them here with you. There are things that make people fear, just because we don’t know how our friends and family will react, when we are choosing the harder path and not standing in the normal line.

It’s not easy to summarize all the things happened. As you know, me and Berti have finished the university at the end of January and we started looking for a job. Our plans about a self-owned business shattered as we don’t have enough money, experiences or ideas to kick start alone. It’s hard to say, but now I think, that we don’t have enough courage either. We decided to collect experiences, so we registered on profession.hu and started to search for the right job. Then I started to panic. First problem was that I wanted to stay in Debrecen, my true hometown, I loved the place we lived, and I loved that I was close to my family. It may seem strange but I love my family so much that I can’t be far away from them and I will visit them in the future as often as I do now, so I decided to accept a low paid job in Debrecen just to stay close. Berti thought the opposite. His first thing was to find a job he loved, and he was sure that Budapest offers greater chances. We have talked a lot about that, we both understood each other’s point, but we didn’t know how we could solve the problem. So we made the biggest mistake, I looked for jobs in Debrecen, and Berti in Budapest. We didn’t have a joint concept, we just thought it will be somehow. This new situation was full of frustration, seasoned with disappointment, because we couldn’t find our dream jobs, but we were applying everywhere, and nobody called back. But you have to live, and you don’t want to spend your family’s money all your life. It’s complicated.  There must be people who takes the hurdle easy, but it’s not me.

(1) qudo karkötők és gyűrűk, Romwe csipkeruha (itt) (2) Choies karkötő és gyűrű (itt), Chill-earrings fülbevaló és nyaklánc, Clarins rúzs, Salvatore Ferragamo és Dior parfümök //  (1) qudo bracelets and rings, Romwe lace dress (shop here) (2) Choies pearl bracelet and ring (here), Chill-earrings earrings and necklace, Clarins lipstick, Salvatore Ferragamo and Dior fragrances  

Lényegében teltek a napok, sodródtunk az árral - ellentétes irányba - mígnem döntéshelyzetbe kényszerültem. Bertit ugyanis felvették. Budapestre, természetesen. Ekkora száztíz százalékos biztonsággal ki mertem jelenti, hogy én ugyan nem akarok mozdulni Debrecenből, úgyhogy tulajdonképpen úgy vállalta el a melót, hogy megbeszéltük, akkor Ő ott, én itt folytatjuk, menni fog. Magam se értem, miben bíztunk, mert legbelül persze pontosan tudtuk, hogy nem fog menni. Ő remélte, hogy majd én megyek, én meg - bár persze tudtam, hogy önzőség és butaság is lenne ezt várni, bíztam benne, hogy meggondolja magát és hazajön. Egy hetünk maradt kezdésig, ami mondanom se kell, pokoli hangulatban telt.  Állandó volt a feszültség, én folyamatosan pánikoltam és sírtam, és ötletem nem volt, hogyan tovább. Teljesen bezárkóztam, úgy éreztem, hogy erről nem beszélhetek, mert az emberek többsége szemében ez nem több puszta nyavajgásnál. A többség egyáltalán nem értette, miért ragaszkodom a megszokott környezetemhez, földhözragadtságnak vagy éppen hisztinek minősítették kötődésemet, és az, hogy "én boldog vagyok itt" számukra nem volt elfogadható érv. Azt vettem észre, hogy az emócionális dolgok, az érzések és intuíciók a többség szemében értelmetlen badarságok,  sokak számára csak olyan kézzelfogható, racionális fogalmak léteznek, mint magas fizetés vagy menő munkahely. Mindeközben az is nyomasztott, hogy egyre biztosabban éreztem, hogy én nem vagyok - klasszikus értelmeben véve - jó alkalmazott. Nekem gyerekkorom óta eszméletlenül fontos a személyes szabadságom, s minden olyan szituációból, ahol úgy érzem, megpróbálnak formálni és megkötni, egyszerűen menekülök. Sokat gondolkoztam, mi lenne számomra az ideális munka, miben érezném igazán jól magamat. Aztán nagy nehezen sikerült megfogalmaznom: nagyon szívesen dolgozok napi tíz - tizenkét órát is, viszont számomra nagyon fontos, hogy kötetlen munkaidőben tegyem, szabadon alakítva az időbeosztásomat. Szeretem, ha kreatív lehetek, ha számomra, s persze mások számára is értékes produktumot állíthatok elő, amiért úgy érzem, megérte dolgozni. Szóval pörgős, rugalmas, mozgalmas és színes, ugyanakkor laposabb, otthonról dolgozó napokat is megengedő állásra vágytam. Persze ha ezt bárkinek előadtam - egy - két kivételtől eltekintve - általában kétféle választ kaptam (mondanom se kell, egyik se pozitív). Az első, finomabb verzió szerint álomvilágban élek, ilyen munka nincs, és nem igaz, hogy nem tudok beállni végre abba a bizonyos sorba. A második csoport tagjai nemes egyszerűséggel úgy dekódolták az elképzeléseimet, hogy nekem büdös a munka. Pedig ez egyáltalán nincs így. Végül - miközben persze rengeteg végzettségemnek megfelelő helyre elküldtem az önéletrajzomat - nagy nehezen elhittem, hogy teremthetek lehetőséget és megvalósíthatom önmagam. Anya tanácsára, aki végig támaszom volt és nagyon hálás vagyok érte, hogy mint mindig, most is itt voltál nekem, konkretizáltam az elképzeléseimet, figyeltem az eseményeket, igyekeztem tudatosan haladni előre, és megragadni az  útközben adódó lehetőségeket. S úgy tűnik, sikerült. 

S hogy miért mesélem el mindenezt? Mert szeretném, ha hinnétek magatokban és sajnos úgy gondolom, hogy ez korántsem olyan egyszerű, mint ahogyan hangzik. Mert tudom, mennyire nehéz azzal szembesülni, hogy a megszokottaktól eltérő elképzeléseink, vágyaink támadnak, melyek mások szemében talán álomvilágnak tűnnek.  Talán nekem se sikerült volna, ha nem kapok támogatást attól a néhány embertől, akiket tényleg szívből szeretek (és tudom, hogy most mosolyogtok, mert tudjátok, hogy rólatok van szó) és szeretném, ha most én adhatnék. Nem arról van szó, hogy különcöknek áll a világ, remélem nem értitek félre. Sokkal inkább arról, hogy ha egy adott szituációban úgy érzitek, hogy az utatok eltér az átlagostól, a társadalmilag elfogadottól, de Ti tudjátok, hogy helyes az irány, merjetek önmagatok lenni. Higgyetek benne, hogy sikerülhet, de a hit mellett tegyetek is érte, legyetek nyitottak és keressétek a lehetőségeket. Meg persze éljetek velük. Mindeközben pedig türelmet és toleranciát is tanultam, rájöttem, hogy nem vagyunk egyformák, s amennyire én nehezen élem meg, ha az utamat elítélik vagy csak nem fogadják jól, úgy másnak is nehéz. Nem gondolom, hogy létezik rossz irány mindaddig, amíg az adott úton boldogok vagyunk :) 

Ti mit gondoltok erről? Éltetek már meg hasonlót, előfordult már, hogy úgy éreztétek, nem ért meg a környezetetek és inkább nem is beszéltetek arról, mi minden zajlik bennetek? Hogyan reagáltatok, mit tesztek ilyenkor?

Days past, we just drifted, both the other way, and finally I had to decide. Berti got a job. In Budapest. I was sure that I don’t want to leave Debrecen, so we decided that he takes the job, and goes to Budapest and I stay in Debrecen, its ok. He thought I will come, and I thought he might changes his mind and comes home. We had one week left till the start, I was frustrated, I was crying all the time, and didn’t know what to do. I closed. I thought I couldn’t talk about it to anyone because most of the people thinks I’m just whining.  Most people couldn’t understand why I prefer Debrecen, they said I was earth-bound, and they didn’t accept my argument that I am happy here. Most people told me emotions are stupid. they could only think about rationalities like high salary or cool jobs. I was also frustrated that I felt that I won’t be a classic good employee. My personal freedom is everything to me since I was a child, I try to escape every boundaries. I was thinking about what job would I prefer, what would be that I would like to do every day. Then I realized that I’d love to work even 10 hours a day only if I can set the timing by myself. I like to be creative, I like to create new things, which I think worth it. So I wanted a job that is sometimes spinning and sometimes boring, that I can make from an office or home, when I want. If I told this to anyone, I got two different answers. The first was like I live I a dream world, there’s no such a job and why I don’t stand in the line finally. The second was that I just don’t want to work. But I do. Finally, as I have sent my CV to millions of places I believed that somehow I can realize myself. I want to thank my mom, that she was here with me and that she made me believe that I can prove that I can make my dreams come true. So I made my concepts and visions clear, and I was looking for the right opportunity. I think I did it finally.

Why I’m telling you this? Because I want you to believe in yourself although it’s not that easy as it seems. I know how hard it is that your dreams are different, which seem like a dream land in others eyes. Maybe I couldn’t do it if I don’t have the support of those I love (and I know that you are smiling because it’s about you), and now I want to give. It’s not just about being different. It’s just that if you are sure that your path is different but it’s good, than you have to believe in yourself. I also learned to be patient and tolerant, I learned that we are not the same, and nobody likes to be judged. I don’t think that the path is bad as long as you are happy on it. What do you think? Does your family always understand you?

A KÖLTÖZÉS

- PACKING AND MOVING - 

A lehetőség, melyről meséltem azonban Budapesthez kötődik, úgyhogy bármennyire is nehéz volt meghozni a döntést, június elsején Bertivel a fővárosba költözünk.  // Anyway, the opportunity is in Budapest, so hard or easy, Berti and I are moving to Budapest on 1st June. 

A lehetőség, melyről meséltem azonban Budapesthez kötődik, úgyhogy bármennyire is nehéz volt meghozni a döntést, június elsejével Bertivel a fővárosba költözünk. Körülbelül két őrült hetünkbe került, mire találtunk albérletet, ha nem látom, el se hiszem mennyire pörög most az ingatlanpiac és milyen hipergyorsan fogynak a lakások. A héten pedig elkezdődött a pakolás is, ruhák, cipők, kartondobozok, félig szétszedett bútorok és bőröndök hevernek szanaszét az egész lakásban, borzasztó állapotok uralkodnak, ah.

Ilyenkor ébredek csak rá, mennyi minden lapul a szekrényeim mélyén.  Ráadásul nem vagyok valami hatékony költöző, sajnos órákig képes vagyok elszöszmötölni egyetlen fiók kiürítésével is, elmerengve az ott talált papírok, füzetek tartalmán, felidézve a régi emlékeket. Ezúttal azonban extra kevés időm maradt, ezért úgy döntöttem, kicsit tudatosabban intézem a szekrényürítést, s a megszokottaktól eltérően határozottan fogok szelektálni, s amit nem muszáj, nem is viszek tovább. Sokan szoktátok kérdezni, hogy az ilyenkor hova kerülnek a ruhák, cipők, ékszerek. Nos, egyrészüket rászoruló családoknak, kedves ismerősöknek szoktam elajándékozni otthon, Zsákán, a többit pedig a Vaterára töltöm fel. Több, mint hét éve regisztráltam az oldalra, s a mai napig rendszeresen használom és mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki eladáson töri a fejét. Két legfőbb előnyének a csalófigyelő-rendszernek és felhasználói értékelési rendszernek köszönhetően kialakult maximális megbízhatóságot és az oldal magas látogatottságát tartom. Sajnos pár hónappal ezelőtt, egy másik aukciós oldalon mi is figyelmetlenek voltunk, és belefutottunk internetes csalásba, úgyhogy saját bőrömön is megtapasztaltam, mennyire fontos, hogy egy aukciós oldal hatékonyan szűrje a felhasználókat és biztonságos vásárlási lehetőséget biztosítson. Eladóként és vevőként is teljesen elégedett vagyok a rendszerrel: a feltöltés gyors és egyszerű, s a hatalmas látogatottságnak hála sokkal gyorsabban találnak gazdára a meghirdetett termékek, másrészről óriási a kínálat, sok új, illetve hibátlan terméket is találni szuper áron. Ha kedvet kaptatok és bármi kérdésetek van akár eladással, akár a vaterás vásárlással kapcsolatban, kérdezzetek bátran, nagyon szívesen segítek :)
Ha pedig szívesen bekapcsolódnátok egy kis blogsale-be, mindkettőnk ruháit és kiegészítőit - így például a következő képen látható ékszereket és pulóvereket is - megtaláljátok az oldalon, az én profilomat ide, Panniét pedig ide kattintva érhetitek el.

Anyway, the opportunity is in Budapest, so hard or easy, Berti and I are moving to Budapest on 1st June.  It took two crazy months till we found a right flat, the market is so active right now I couldn’t believe. This week we started to pack all the things, shoes, clothes, furniture in half everywhere in our apartment.

This was when I realized how many things I forgot in the deepest shadows of my wardrobe. I’m not effective, I can spend hours emptying one single drawer, because there are always something interesting, a book or just memories. Now is different. I decided to be effective and to pack systematically, and to leave behind what I don’t need. And where all those things go? Well, some go to people in need back home in Zsáka, some to family, and there are things I upload on Vatera. I created my profile seven years ago, I use it since then and I think everybody should try it who wants to sell anything. I think the two most important benefits are the fraud monitoring system, the seller and buyer ratings, and the high number of visitors. Unfortunately a few months ago on another classified advertising site we ran into a fraud so I could try how important it is that the site is safe or not. Vatera is great for both sellers and buyers: uploading is quick and easy, the goods are sold quickly because there are so many users. And also the supply is huge, there are lots of new and unused goods for very good price. If you have any questions about Vatera, don’t hesitate to ask, I will answer everything I can.

And if you are interested in a little blogsale, you can find our clothes - and also the accessories seen on the picture below - on our sites: you can find my profile here, Panni’s profile here.

Ha pedig szívesen bekapcsolódnátok egy kis blogsale-be, mindkettőnk ruháit és kiegészítőit - így például a képen látható statement ékszereket és pulóvereket is - megtaláljátok a vaterán, az én profilomat ide, Panniét pedig ide kattintva érhetitek el. // And if you are interested in a little blogsale, you can find our clothes - and also the accessories seen on the picture below - on our sites. You can find my profile here, Panni’s profile here.  

EGÉSZSÉGES ÉLETMÓD

- HEALTHY LIFE - 

Nem vagyok rá büszke, de nem érdemes tagadni se, sajnos ha nagyon rossz hangulatom van, általában édességbe (Nutellába, tripla csokis Magnumba, gumicukorba vagy éppen a háromba egyszerre, mehh) temetem bánatom. Most azonban valami egészen más történt: a munkakereséssel töltött átmeneti időszaknak köszönhetően ránkszakadt nyomasztó szabadság (jó ég, micsoda oximoron) megfelelő időt biztosított ahhoz, hogy tudatosan és egészségesen étkezzek és rendszeresen járjak edzeni. Emellett szükségem is volt valamire, ami keretet ad a mindennapjaimnak, ugyanakkor segít levezetni a feszültséget, ezért - már - már bogarasan - beletemettem magam a napi ötszöri étkezésbe, a szénhidrát- és fehérjeszámlálásba és az esti kondizásba. 

A rendszeres edzés mellett elkezdtem tudatosan figyelni a megfelelő vitaminbevitelre is. Jelenleg három vitamint szedek, C - vitamint, kálciumot, magnéziumot és cinket, valamint végre kipróbáltam a Biotech Active Woman névre keresztelt vitaminkészítményét is, mely kifejezetten nőknek készült, s a leírás szerint elsősorban a haj, köröm és bőr ápolására helyezi a hangsúlyt. Régóta vágytam már rá, nagy reményekkel rendeltem meg és nagyon örülök, hogy adtam neki egy esélyt, igazi csoda. Mióta szedem, sokkal élénkebb és frissebb vagyok, nem hittem, hogy valaha ilyet mondok, de vannak reggelek, amikor még a kávé se hiányzik (korábban szabályosan remegtem az első kortyért, hahh). Körülbelül két hónapja bontottam meg az első dobozt, és valóban azt látom, hogy kifejezetten jót tett a hajamnak is, erősebbnek és fényesebbnek látom. Mindenképpen ajánlom, szerintem szuper és komplex megoldás, nekem abszolút bevált.

I am not proud of it, but if I’m sad, I try to make myself happy with chocolate (Nutella, Triple Choc Magnum, Gummi Bears or all in one, mehh). But now, thanks to the never ending job search I had so much free time, I tried something else. I started to eat well and visit the gym regularly. I also needed something that gives structure to my days, helps to relax, so I ate 5 times a day with counting calories, carbohydrate and protein, and I went to the gym almost every evening.

I also started to pay attention to eat vitamins. Now I eat 3 kinds, vitamin - C, calcium, magnesium, zinc and Biotech Active Woman, that is made for women, and good for the hair, nails and skin which are very important for women. I wanted to try it for long, I ordered it with huge expectations and I’m glad I did it, it’s a miracle. I’m more energized than ever, there are mornings I don’t even need coffee. I started to eat it 2 months ago and I truly can see it on my hair, it’s stronger and shinier. It’s highly recommended, a complex solution, I love it.

ÚJDONSÁGOK

- NEW LOVIES -

Az állandó ingázás Budapest és Debrecen között, az új albérlet és a költözés miatt az utóbbi időben nem különösebben vásároltam újdonságokat, igyekszem félretenni a felmerülő esetleges további kiadásokra. A parndorfi shopping túra alkalmával (melyről hamarosan érkezik az élménybeszámoló) azonban lehetőségem nyílt "költekezni" egy kicsit. A kapott kupont egy csodaszép Michael Kors nesszeszerre és kulcstartóra költöttem el, valamint akadt néhány The Body Shop újdonság is, aminek nem tudtam ellenállni. 

Mióta az első tégelyemet kinyitottam, The Body Shop testvajfüggő vagyok. Abszolút kedvenceim a sheás, brazil diós és kakaóvajas változatok, ezúttal az utóbbiból szereztem be egy hatalmas adagot, woah. Isteni az illata, fantasztikus az állaga, szuper krémes és kellemes viselni is, egyszerűen tökéletes minden szempontból, órákig tudnék áradozni, imádom. Emellett a Honey Bronze újdonságok is felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy hazahoztam egy bronzosító lábsprayt, egy krémes arcpirosítót és a bronzosító gyöngyöket.  A bronzosító lábspraytől nagyon féltem, reméltem, hogy nem lesz tőle foltos és narancsszínű a bőröm. Óriási pozitív csalódás volt, mert tényleg csak egy leheletnyi fényt és szolid napbarnította hatást ad a bőrnek, nem színez, nem kopik foltokban és nem maszatol, mindenképpen próbáljátok ki, igazi nyári must have termék.

Because of all the travelling between Debrecen and Budapest, the packing and the new flat I didn’t have time to buy new things, and I also try to save some money for the unexpected costs I may have. Thanks to the Parndorf trip I had a great opportunity to spend a little, there will be a post soon about the whole day. I spent my coupon on a beautiful Michael Kors beauty case and a key holder and there were some The Body Shop newbies I couldn’t say no to.

Since opening my first can I am obsessed with The Body Shop Body Butter. My favorites are the Shea butter, Brazilian nuts and Cocoa butter, this time I got the last one. Fantastic smell, super texture, simply perfect, I could talk about it for hours, I love it. I also got curious about Hone Bronze newbies, so I got a bronzing foot spray, a creamy blush and bronzing pearls. I was a little afraid of the foot spray, I hoped that my legs won’t be spotted or orange colored, and it works. It is amazing, it won’t leave dots, doesn’t smudge, it’s a summer must have.

(1) Chill-earrings Je t'aime óra (itt), qudo karkötő (itt), Sheinside kabát (itt), mellény és farmer (hasonló itt), Stradivarius cipő (2) Klaus Kobec óra (itt), MAC rúzs,  Zara nyaklánc, Stradivarius cipő (3) Catrice kozmetikumok,  Chill-earrings óra (itt) // (1) Chill-earrings Je t'aime watch (here), qudo bracelet (here), Sheinside jacket (here), fur vest and jeans (similar here), Stradivarius shoes (2) Klaus Kobec watch (here), MAC lipstick,  Zara necklace, Stradivarius shoes (3) Catrice cosmetics, Chill-earrings watch (here)