Végül Nektek nem meséltem erről, de - sok szépsége mellett természetesen – 2016 számomra az elmúlás és elengedés éve is volt. Viszonylag kevés barátom volt mindig is (igazából nem is szeretem a „barát” kifejezést, manapság annyira elcsépelt és olyan kevés tartalommal töltik meg az emberek, ezért az igazán szeretett személyeket én inkább „fontos embereknek” hívom). Szóval, viszonylag kevés „nagyon fontos emberem” volt mindig is, ugyanis bármilyen furcsának tűnhet ennyi személyes poszt után, alapvetően nehezen nyílok meg, így igazán jól, a teljes történetemmel együtt nem sokan ismernek. Viszont azok, akik egyszer közel kerülnek a szívemhez, tényleg nagyon sokat jelentenek nekem, így érthetően nehezen engedem el őket. Szerencsére túl gyakran nem kellett eddig búcsúznom, ám a helyzet tavaly úgy hozta, hogy több nagyon fontos ember is kilépett az életemből. Voltak, akikkel egyszerűen máshogy alakult a sorsunk, idővel teljesen más lett az értékrendünk, s eltávolodtunk, de akadt olyan is, aki máig nem értem miért és hogyan, szó nélkül tűnt el, ezzel megüzenve, hogy a „fontosság” többé bizony nem kölcsönös. Így vagy úgy, az elengedés mindig nagyon nehéz, ha igazán szeretsz.
Viszont vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem lehet mást tenni. S még ha hosszú-hosszú hónapok (vagy az én esetemben évek) kellenek is a teljes feldolgozáshoz, olykor muszáj felismerni és kimondani, hogy vége van.
Látva a felmerülő problémákat, közel egy éve próbálom ízlelgetni a Style and Blog lezárásának gondolatát, de egyszerűen nem tudtam rászánni magam, hogy kimondjam: ilyesformán nincs tovább. Elmondhatatlanul sokat jelent nekem ez a blog, hihetetlen öt év van mögöttünk, rengeteg fantasztikus pillanat, miközben végig annyi szeretetet és törődést kaptunk Tőletek, hogy azt meghálálni sose leszek képes. Legszívesebben most egyesével megölelhetnélek Titeket mind, jó hosszan, mint amikor pontosan tudod, hogy hamarosan el fogsz indulni, de húzod, amíg csak lehet, hogy kiélvezd az utolsó perceket is. Nagyon köszönöm Nektek, hogy részese lehettem ennek a csodának, őszintén nagyon megszerettelek Titeket.
Körülbelül két hónapja (akkor még fogalmam sem volt, hogy ez lesz az utolsó My Weekem) a WeHeartIton szembejött velem egy ezeréves fotónk. Rákattintottam, és pillanatok alatt magába szippantott valami furcsa, nosztalgikus érzés. Éjfél körül vettem csak észre, hogy már órák óta pörgetem a régi képeinket, hihetetlenül jó érzés volt felidézni az elmúlt 5 év olykor vidám, olykor szomorú pillanatait.
Tisztán emlékszem, amikor a vizsgaidőszak közepén épp nálunk ücsörögtünk (akkoriban egy utcában laktunk, Panniék is és mi is a Szent Annán itt Debrecenben, és szinte minden nap találkoztunk), mikor Panni lelkesen mesélte, hogy talált egy oldalt, amit imádni fogok, de nem mutatja meg, mert akkor tuti nem vizsgázok le. Nyilván már akkor sem hagytam annyiban a dolgot, így bukkantam rá a Fashion is My Drug Facebook oldalra, ahol tematikusan mappákba rendezve gyönyörű outfit fotók és flatlayek milliói tárultak elém. Ez volt az az oldal, amelynek képeiben napokig gyönyörködtünk, és ami arra inspirált minket, hogy elkezdjünk saját streetstyle outfiteket fotózni, bár akkor még fogalmam se volt arról, hogy ezt így hívják. Az első próbálkozásaink szó szerint parádésak voltak: tél lévén a legelső posztunk bent készült, ahol - mivel az albérlet parkettáját nem ítéltük fotó-kompatibilisnek, - divatmagazinokkal takartuk le a padlót. Mert az menő. Hát nem volt az. Mint ahogy a retusaink se, atyavilááág.
Rövid ideig csak magunknak posztoltunk, majd egy nap sikítva hívott Panni, hogy „nem tudom mi történt, de Mesiiii, jönnek a lájkok”. Emlékszem, pont Európai Tanulmányúton voltam és alig találtam némi wifit, miközben úgy izgultam, mint egy kisgyerek. Kiderült, hogy Polgár Tündi (akkor Kiss and Lips blog) osztotta meg Panni egy bejegyzését, ami hihetetlenül nagy elismerés volt. Ez volt az a pont, ahol visszafordíthatatlanul elkezdődött valami, amikor elkezdtük felelősnek érezni magunkat az emberekért, akik követnek minket.
Ettől a pillanattól igyekeztünk még inkább minőségi, értékes és izgalmas tartalmat készíteni (már amennyire a rendelkezésre álló technikánk – és így utólag megjegyzem, az ízlésem, haha - engedte) és napi szinten posztolni, amiért rengeteget dolgoztunk, de soha egyetlen pillanatig nem tűnt tehernek. Szerintem pont ez volt a legjobb a Style and Blogban, hogy őszintén szerettük egymást, tényleg soha egy percig nem rivalizáltunk, mindig mindent meg tudtunk beszélni négyen és mindig azt adtuk, ami a szívünkből jött, manír nélkül. Aztán olyan gyorsan történt minden: hihetetlennek tűnt, de olyan több millió követőszámú külföldi gyűjtőoldalak osztották meg a képeinket, mint a Dressed To Kill, a J’adore Fashion vagy a fentebb már említett Fashion is My Drug. Egyre több külföldi követőnk lett, amivel hamar támadások kereszttüzébe kerültünk. Azért meg kell hagyni, kaptunk hideget is bőven. Amiért ma már szintén hálás vagyok, mert bár ott és akkor szörnyen rosszul estek (a legmorbidabbakra a mai napig emlékszem), végeredményben megtanítottak helyén kezelni a bántó gondolatokat, kiszűrni az építő jellegű kritikát és ennek köszönhetem például, hogy 2014-ben megszerettem a mozgást, elkezdtem odafigyelni az egészségemre és lefogytam.
Csodálatos 5 év volt, mely során rengeteget tanultunk mindannyian, fantasztikus helyekre jutottunk el, megismerkedtünk egy nagyon különleges világgal, gazdagabbak lettünk egy Glamour Women of The Year címmel, világmárkákkal dolgozhattunk együtt, szerepeltünk a legnevesebb hazai divatmagazinokban, sőt, TV-ben is, s valószínűleg mindannyian az itt szerzett tapasztalatoknak is köszönhetjük jelenlegi munkáinkat. Számomra a legjobb a Style and Blog története során – ahogyan azt már olyan sokszor mondtam Nektek – mégis az volt, hogy megismerhettelek Titeket, hogy megtapasztalhattam, milyen érzés ennyire szeretettnek lenni, hogy ennyi kedves üzenetet kaptam Tőletek, hogy adtatok a véleményemre és bíztatok bennem, miközben mindig segítettetek és támogattatok. Nem lehet szavakba önteni, mennyi mindent jelentett ez, s jelentetek Ti nekem.
De közben a világ változott, s vele együtt mi is változtunk. Az élet úgy hozta, hogy külön városokba sodródtunk, külön helyeken dolgozunk, és mára sok fontos kérdésben máshogy is gondolkozunk. Eltávolodtunk, míg végül úgy döntöttünk, ideje lépni. Hiszen a Style and Blog a négyesünkkel együtt volt kerek és varázslatos.
Bárhogyan is alakult, őszintén hálás vagyok Árpinak és Panninak. Srácok, hihetetlenül boldog vagyok, hogy Veletek élhettem át ezt a máig felfoghatatlan csodát. Ha tudnám előre, hogy 2017 tavaszán véget ér a Style and Blog, akkor is ugyanolyan lelkesen, és csakis Veletek vágnék bele. Mert gondoljon bárki bármit, mi voltunk a legjobb csapat, mindig számíthattunk egymásra, miközben hihetetlen, nem ritkán - blogtól függetlenül is - teljesen őrült dolgokat vittünk véghez (atyavilág, emlékeztek, hányszor izgultunk egymást kezét szorítva, vagy mi minden megcsináltunk egy Egyetemek Harcán), és én mindegyiket nagyon köszönöm Nektek. I’m glad you came.
Drágáim, Nektek pedig – a Style and Blog történte nyomán pláne - búcsúzóul azt üzenem, hogy bár nyilvánvalóan vannak naposabb és nehezebb időszakok, mindig legyenek álmaitok, és soha ne adjátok fel őket. Higgyetek magatokban, mert ha valamit szívvel-lélekkel tudtok szeretni, és hajlandóak vagytok tenni érte, idővel meg fogjátok tudni valósítani. Nem feltétlenül kell a legvadabb álmokat rögtön égbe kiáltani, de ne hagyjátok, hogy ez az olyan könnyen ítélkező, sokszor szürkének tűnő világ, az emberek negatív reakciói és a keserű gondolatok elvegyék a kedveteket. Hiszen pont Nektek köszönhetően tanultam meg, hogy a világ tele van fantasztikus emberekkel, nagyszerű elképzelésekkel és igazi csodákkal, s a legszebb benne, hogy soha nem tudhatjuk, mi minden vár még ránk. Úgyhogy ígérjétek meg, hogy nem fogtok megijedni az őrült ötletektől, merész álmoktól, de a nagy kudarcoktól se, mert mind vezetnek minket valamerre. A világ nem szürke, sőt, tele van színekkel.
Még egyszer, a teljes csapat nevében nagyon-nagyon köszönöm Nektek az elmúlt 5 évet. Nagyon szerettem volna minden gondolatomat és érzésemet maximálisan átadni, de ehhez a betűk és szavak egyszerűen kevesek, a negyede se írható le annak, amit valójában érzek. Szívből remélem, hogy találkozunk még. Abban ugyanis Panni is és én is egyetértettünk, hogy elképesztően fog hiányozni a blog, s minden, ami ezzel jár. Azt hiszem, nekem elsősorban az írás. Úgyhogy mindannyiunk részéről elképzelhetőnek tartom, hogy lesz ennek még folytatása, csak nem itt és nem így.
A blog április közepétől biztosan megszűnik, már nem újítjuk meg a domain-regisztrációnkat. Egy ideig a @styleandblog Instagramján még elérhetőek leszünk, hosszútávon pedig privát Instagram fiókjainkon keresztül (@mesiszigeti, @pannierdei, @iambeautifulphotography (Berti) és @arpadszeles) tudtok majd követni minket. Tudom, hogy részemről ez nem a világ legszemélyesebb platformja, de igyekszem, igyekszünk kitalálni valamit :)
Addig is legyetek jók és vigyázzatok egymásra!
Sokszor puszilunk és ölelünk Titeket,
(a teljes csapat nevében) Mesi
