Sunday 30 October 2016

MY WEEK IN PICTURES - MESI


Sziasztok drágák! Először is engedjétek meg, hogy megköszönjem a legutóbbi cikk után érkező kedves véleményeket, üzeneteket és hozzászólásokat egyaránt, annyira jólesett minden szavatok. Őszintén szólva először kicsit féltem a bejegyzéstől, az évek során ugyanis azt tapasztaltam, hogy ennyire személyes véleményt megosztani olykor veszélyes fegyver lehet. Mindenesetre olyan hatalmas szeretettel fogadtátok a gondolataimat, hogy így utólag nagyon örülök, hogy végül nem került sor semmiféle öncenzúrára. Szóval, tényleg hálás vagyok, hogy vagytok nekem. Valószínűleg sokszor mondtam már, de a múltkori poszt után ismét eszembe jutott, hogy mennyire büszke vagyok Rátok. Ha valahol feljön a blog, mint téma, rendre megkérdezik tőlem, hogy mit szeretek a leginkább ebben az egészben. Nyilván sok előnye és jó néhány nehézsége akad a blogírásnak, de tényleg, teljesen őszintén mondom, hogy én a legjobban a mi kis közösségünket szeretem. Az, hogy egy ennyire intelligens, kedves, kommunikatív, segítőkész, nyitott és pozitív csapat jellemez minket így együtt, szerintem igazi kincs. Úgyhogy én erre vagyok a legbüszkébb. Rátok. S mielőtt bármi másba belevágnánk, nagyon fontosnak tartom, hogy ezt Ti is tudjátok :)

Ahogy a múltkor már említettem, most úgy érzem, az outfitek mellett szívesen hoznék személyes, ha az adott téma megkívánja, komolyabb hangvételű cikkeket. Pillanatnyilag két, számomra kifejezetten aktuális téma is szerepel a posztötleteim között, melyekről azt gondolom, sokunkat érintő, hétköznapi kérdésköröket is feszegetnek. Az első, amelyről a mai bejegyzés is szól, álláskereséssel, munkával, álmokkal és társadalmi elvárásokkal kapcsolatos, nyilván szigorúan saját, szubjektív szemszögemből. A második pedig (egyébként részemről ezzel szoros összefüggésben) inkább emberi kapcsolatokról, barátságokról, párkapcsolatokról, társasági életről versus magányról szólna, szintén személyes tapasztalataim nyomán. Talán az előbbinek az én életemben most nagyobb az aktualitása, azt hiszem komplexebb és kerekebb történet, úgyhogy némi mérlegelés után úgy döntöttem, ezzel kezdeném. Munkával. Meg mindennel, ami mögötte van.
Nagyon sokáig nem igazán szerettem munkáról írni, sőt, különösebben a hozzám közelállókkal se sokat beszélgettem ilyesmiről. Ennek legfőbb oka, hogy nem éppen a hagyományos úton indultam el, más elképzeléseim voltak (és vannak), mint az ismerőseim és egykori évfolyamtársaim többségének, vagy éppen szüleimnek és nagyszüleimnek. Az egyetem után természetesen elkezdtem én is kőkeményen munkát keresni. Rengeteg lehetőséget végig bogarásztam. Elsőként persze csak azokra jelentkeztem, melyek igazán vonzottak, végül már mindenfelé küldözgettem az önéletrajzomat, de hónapokig semmiféle ajánlatot nem kaptam. Aztán felkerültünk Pestre, majd pár hónap után onnan vissza Debrecenbe, de ezt a történetet már bizonyára jól ismeritek. Igazából csak azért hoztam fel ezt az egész álláskeresés-mizériát újra, mert azt látom, hogy van egy ki nem mondott társadalmi berögződés kishazánkban, miszerint a munka mint olyan kizárólag az anyagi biztonságunk megteremtéséről kell, hogy szóljon. Ha szabad ezt mondanom, úgy látom, sokak szemében a munkahely többnyire csak egy kötelező rossz, és a közvélekedés szerint már akkor szerencsésnek érezhetjük magunkat, ha nem utálunk reggelente bejárni
A másik, szintén nagyon jellemző, ugyanakkor szerintem kifejezetten hibás hazai hozzáállást pont Alföldi fogalmazta meg nemrég, a már említett DTK videók egyikében. A helyzet az, hogy Magyarországon ha egyszer valakinek volt valamiféle (értékes) pozíciója, akkor utána az egész élete arról szól, hogy még egyszer, újra eljusson oda. Meglátásom szerint ugyanennek a gondolatmenetnek egy másik aspektusa, hogy ha már egyszer elvégeztünk egy egyetemet és szereztünk egy diplomát, minden erőnkkel megpróbálunk abban a szakmában, de legalábbis azzal egyenértékű, egyetemi vagy főiskolai végzettséget igénylő pozícióban elhelyezkedni. Ez mindaddig rendben is van, míg az adott munka értéket képvisel számunkra. A baj szerintem ott kezdődik, amikor pusztán azért ragadunk meg egy adott helyen, mert a társadalmi nyomás erre ösztönöz, amikor az a bizonyos „nem azért tanultál öt éven át és szereztél diplomát” érzés megragad és nem enged.

Én körülbelül másfél éven keresztül szenvedtem ezektől. Tulajdonképpen már az egyetemről kijönni és hirtelen teljesen önfenntartóvá válni – még ha nyilvánvaló módon ez így van rendjén - is óriási fordulat és sokk tud lenni, pláne a korunkat jellemző álláskeresési nehézségekkel fűszerezve. Elképzelhető, hogy a közgazdász diploma sokrétűsége és ezzel szoros összefüggésben lévő kézzelfoghatatlansága okozta, de fogalmam se volt, hogyan tovább. Hogy mi szeretnék lenni. Mihez értek? Sőt, egyáltalán jól döntöttem, amikor ezt a pályát választottam? Mi több, tulajdonképpen rendben van az, hogy 16 évesen, a faktok kiválasztásával determinálom, mi lesz belőlem egész hátralevő életemben? Az, hogy klasszikus értelemben vett közgazdász nem leszek, azt hiszem, már az első pillanatban nyilvánvaló volt. A kezdetektől marketinggel kapcsolatos állásokat kerestem, majd Pestről hazatérve social media menedzseléssel és tartalomszolgáltatással kezdtem foglalkozni, ekkor már megbízásos formában és nem alkalmazottként. Ez utóbbinak köszönhetően többféle céggel és vezetőtípussal megismerkedhettem, nagyon érdekes volt érdekeltként, mégis részben kívülállóként vizsgálni az egyes helyeket, helyzeteket, embereket. Sok értékes és sajnos jó néhány negatív tapasztalattal lettem gazdagabb az elmúlt egy évben. Nem vitás, rengeteget tanultam, ugyanakkor gyakran voltam mélyponton, konstans volt olyan érzésem, hogy munkaadóim nem értékelik és becsülik meg a munkámat, s olykor egyáltalán nem tisztelnek, mint embert. Azért persze mindig csináltam tovább, mert fogalmam se volt, mi máshoz kezdhetnék. Új irány híján sodródtam az árral, ám egy pici részem mindig azon munkálkodott, hogy megtalálja, mi az, amit szívből szeretne csinálni. Mert bár tényleg nem hallottam akkoriban mást, csak hogy „Ugyan már Mesi, senki se szereti túlzottan a munkahelyét. Dolgozni muszáj és kész.”, én igenis hinni akartam egy olyan világban, ahol lehet a munkánkat szenvedéllyel végezni.

Végül az élet két lehetőséget kínált. Az egyik erős anyagi stabilitást, ugyanakkor nem kifejezetten kellemes munkavégzést (milyen finoman fogalmaztam, hahh) ajánlott, a másik pedig rengeteg kockázatot hordozott magában, ugyanakkor már akkor tudtam, hogy imádnám minden percét. Mondanom se kell, rengeteget vívódtam, melyik lenne a jó irány. A kettő együtt sajnos esélytelen volt, s hát a környezetemben kivétel nélkül mindenki a magasabb fizetésre és zérus kockázatra voksolt. Az eszem nekem is ezt súgta. Ugyanakkor a szívem teljesen másfelé húzott.
Végül egy teljesen random beszélgetés billentett át. Egy nagyon kedves ismerősöm azt mondta, szerinte ha valamiben már a kezdetek kezdetén csak és kizárólag a pénz vonzó, rég rossz az irány. Másrészről megkérdezte, mégis mi történhet, ha a saját ötletem megvalósítása nem sikerül. Véleménye szerint, ha nem az elképzeléseim szerint alakulnak a dolgok, abból is csak tanulhatok, végeredményben nem dől össze a világ, mindig van lehetőség újra építkezni. És akkor és ott rájöttem, hogy igaza van. S végre elengedtem a fent is említett megfelelési kényszeremet. Mert tényleg minden anyagi természetű dolog elveszíthető, ám egyben pótolható is, mint tudjuk. Az évek viszont csak úgy röppenek el, és abszolút nem mindegy, mivel töltjük meg őket. Én hiszek a jó ötletekben, a kemény munkában és alázatban, és hiszem, hogy ha hajlandóak vagyunk tenni is az elképzeléseinkért, mind megvalósíthatók. Hiszem ugyanakkor, hogy társadalmi szinten is inkább tanulságos leckének és nem kudarcnak kellene megélnünk a változásokat. Az, hogy valaha értékes pozíciót töltöttünk be és most más irányt vesz az életünk, nem csak visszalépés lehet, tekinthetünk rá úgy is, hogy ezentúl más területen is jártasságot szerzünk majd.  Szerintem sokkal elfogadóbbnak és nyitottabbnak kellene lennünk egymás iránt, s belátni, hogy már csak a munka területén is mindenki másban lel boldogságra. Mert valójában nem is az a fontos, hogy hova jutottunk el korábban, milyen papírokat szereztünk sok évvel ezelőtt, szakmában maradtunk vagy sem, vagy hogy mások értékesnek, fontosnak és sikeresnek látják-e, amit csinálunk. Azt hiszem, a legfontosabb, hogy mi azt érezzük: a helyünkön vagyunk.
Gondolom mondanom sem kell, hogy mint oly sokszor már, végül most is a szívemre hallgattam. Így utólag olyan könnyűnek tűnik ez az egész, de azért ne higgyétek, hogy egyszerű volt választani. Viszont tényleg igaz, hogy ha egyszer meghozol egy döntést, az létrehozza a szükséges meggyőződést, és onnan már csak előre vezet az út. Nos, valahogy így született meg a Rose.Ave is.



Maga a vágy, hogy szeretnék saját vállalkozást indítani, mások márkája helyett a saját brandemet építeni és menedzselni, már régóta formálódik bennem. Mióta hazaköltöztünk, az is nagy álmom, hogy még szebbé varázsoljuk Debrecent, és nagy örömmel látom, hogy egyre több lehetőség és program adódik, s üde színfoltként megjelenő üzletek sora nyílik a belvárosban, melyhez én magam is szeretnék csatlakozni. Másrészről, már nagyon régóta beszélgetünk Bertivel arról, milyen jó lenne a Nana’s-t Debrecenbe is elhozni. Végül minden számunkra fontos elemet összegyúrtunk, és megálmodtuk a Rose.Ave-et: egy multibrand kis üzletet sajátos szelekcióval, általunk is kedvelt, jó minőségű termékekkel és különleges miliővel.
Mindennek a Nana’s kiemelten fontos alappillére. Számomra Drencseva Nati az egyik leginspirálóbb hazai fiatal, elképesztően büszke vagyok rá, hogy 22 évesen saját márkája van, amit Magyarország mellett a világ számos pontján ismernek és szeretnek. Szerintem gyönyörűek a ruhái, én magam is hűséges vásárlója vagyok, ugyanakkor nem kizárólag a termékek, hanem a Nana’s mögött húzódó lélek, ami számomra igazán szimpatikus. Nagyon közel áll hozzám Nati mentalitása, ambíciója, lelkesedése, állandó változtatni és tenni akarása. Aki régóta követi a Nana’s Fashion-t tudja, hogy Nati is kiemelten fontosnak tartja a rászorulók állandó segítését, s szívügyének tekinti az emberek szemének felnyitását annak érdekében, hogy álljunk meg néha, tegyük félre a saját problémáinkat, és nézzünk szét ebben a világban. Ennek jegyében az új, 2016-os őszi/téli Nana’s kollekció egy hatalmas jótékonysági est keretein belül kerül bemutatásra november 3-án, Budapesten a Teslában. Mint azt Ti is tudjátok, Magyarországon rengeteg súlyosan beteg gyermek élete a kórházak megfelelő felszereltségén múlik. A fővárosi Bókay Klinikába érkeznek a legsúlyosabb esetek szerte az országból. A 2016-os #lotusbynanas kezdeményezés célja, hogy segítségünkkel minden gyógyításhoz szükséges eszközt biztosítani tudjon az intézmény az intenzív osztályon életükért küzdő gyermekek és szüleik számára. Nagyon szépen kérlek Titeket, hogy csatlakozzatok Ti is hozzánk, és tegyünk együtt a gyerekekért. Támogatói jegyeket személyesen a budapesti Székely Mihály utcai üzletben, illetve az info.nanas.store@gmail.com címen tudtok vásárolni. Nagyon várunk Benneteket, remélem, csütörtökön ott találkozunk! :)



Egy nappal a rendezvény előtt, november 2-án délben pedig végre a Rose Ave is megnyitja kapuit. Már nagyon izgulunk, egy hónapja ugyanis napi 10-14 órában, megállás nélkül ezen dolgozunk Bertivel. Amit csak lehetett, mi magunk építettünk fel, illetve alakítottunk át, az elmúlt négy hétben megállás nélkül pódiumot építettünk, festettünk, mázoltunk, fúrtunk és forrasztottunk. Nagyon izgalmas időszak volt, persze alkalmanként nem éppen úgy sikerültek a dolgok, ahogyan elterveztük (a pódiumunkat például 6-szor festettük át, a harmadik, elrontott réteg után 6 órán keresztül, 30 csiszolópapírral sikerült leszedni a nem kívánt árnyalatot), de mindig igyekeztük kihozni magunkból a maximumot.

Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki segített nekünk, nagyon hálás vagyok Nektek és szívből köszönöm, hogy számíthattam Rátok. Drágáim, Ti pedig remélem, hogy szeretni fogjátok, ellátogattok majd hozzánk a debreceni Berek utca 3. szám alá, és lesz lehetőségünk személyesen is találkozni, beszélgetni. Rengeteg tervünk vár még megvalósításra a Rose.Ave kapcsán, sokkal többet álmodtunk meg, mint egy egyszerű ruhabutik, úgyhogy ha kíváncsiak vagytok a részletekre, további projektekre, kövessetek minket Facebookon és Instagramon (@loveroseave) is.  
Amit pedig összegzésképpen, egyfajta bátorításként üzenek Nektek, hogy soha ne hagyjátok lebeszélni magatokat arról, amire vágytok. Mert a legnagyobb rossz – ahogyan azt Fahidi Évától már megtanultuk – az, ami nekem rossz. De ennyire rossz az is, amit én okozok másoknak, akkor is, ha nem szándékosan teszem. Azt hiszem, a boldogság titka tényleg valami olyasmi, ha nem kell olyat tennünk, amivel másoknak rosszat okozunk, sőt, még segíteni is képesek vagyunk, miközben lehetőségünk nyílik megtenni mindazt, amire vágyunk. Véleményem szerint bármi, amit szívből, szeretettel, másokra odafigyelve csinálunk, csak jó lehet. Hiszem továbbá, hogy a mindennapi munkánk is lehet élvezetes és szerethető, ha hiszünk magunkban és tudatosan teszünk érte. Nyilván tervezve, racionálisan mérlegelve, de mindig tiszta szívvel.
Rengeteg puszi és ölelés, Mesi

Friday 7 October 2016

MUSTARD JACKET







OUTFIT
KABÁT / MUSTARD JACKET - SHEIN.COM
TUNIKA / CHOKER TUNIC - NANA'S 
MŰBŐR LEGGINGS / PU LEGGINGS - MINU DEBRECEN
SPORTCIPŐ / SNEAKERS - NIKE / DEICHMANN
TÁSKA / BAG - OLASZTASKA.HU
ÓRA / WATCH - MICHAEL KORS
KARKÖTŐK / BRACELETS - H&M
GYŰRŰ / MARBLE RING - CHILL-EARRINGS

PHOTOGRAPGED BY BERTIOLAH

Thursday 6 October 2016

MY WEEK IN PICTURES - MESI


Sziasztok drágáim!  
Mizujs Veletek, hogy vagytok? Ilyenkor eszmélek csak, milyen régen volt már személyes bejegyzés. Komolyabb témában talán közel egy éve. Ennek persze millió oka van: egyrészt valóban elfoglaltabb vagyok, mint egyetemistaként voltam, teljesen másként zajlanak most a hétköznapjaim, és kevesebb szabadidőm lévén sajnos kevesebb időm jut a blogra is. Másrészt, végiggondolva az elmúlt éveket, rá kellett jönnöm, hogy rengeteget változtam én magam, a környezetem és persze a körülményeim is. Arra gondoltam, a mai és ezt követő cikkekben megpróbálok Nektek ezekről mesélni, már ha érdekel Titeket a téma. Valószínűleg nem lesz egyszerű, hiszen ezek a dolgok sosem egzaktak, sokszor még számomra se feltétlenül egyértelműek a változások mögött meghúzódó miértek. Emellett nyilván szubjektíven látom a körülöttem zajló eseményeket, így baromi nehéz rendre objektíven és okosan értékelni őket. Mindenesetre próbálkozom :)
Az első ilyen fontosabb változás, mely az összes közül talán a leginkább érint Titeket, a Style and Bloggal kapcsolatos. Bár erről még soha nem esett így nyíltan szó, úgy gondolom, hogy a problémákról, esetleges nehézségekről és hibákról beszélni sosem szégyen. S most úgy érzem, ideje kimondanom: én magam az elmúlt időszakban azt vettem észre, hogy kissé megrekedt a blog. Vagy inkább én? Őszintén, nem is tudom. Mindenesetre úgy döntöttem, kezdésnek picit mesélek most Nektek erről, szigorúan az én szemszögemből. Aztán persze azt is elmondom, miért tartottam fontosnak ezzel nyitni a mai bejegyzést :) Tulajdonképpen ha megpróbálom logikusan végiggondolni, nincs ebben a (szerintem) megtorpanásban semmi különös. Egyszerűen elmúltak a szabad egyetemista évek, felnőttként kell helytállni mindannyiunknak, s sokáig úgy éreztem, éppen elég a saját utunkat – magánéletünket és pályakezdésünket egyszerre – ügyesen egyengetni. Ennek ellenére mindig igyekeztem „számszerűen helytállni”, személy szerint óriási nyomásként nehezedett rám, hogy bizonyos időszakokban egyszerűen nem tudok „megfelelő mennyiségű” outfitet készíteni, elegendő szépségápolással kapcsolatos poszttal és trend reporttal érkezni, úgy egyáltalán, lépést tartani, nemhogy megújulni. Közben pedig azt éreztem, csak telik az idő, s a bloggerek többsége már rendszeres videókkal, meg napi többszöri élő bejelentkezéssel tör felfelé. Hazudnék, ha azt mondanám, ez nem zavart, olykor elő-előtört belőlem az érzés, hogy nem elég jó, de legalábbis halál uncsi már, amit csinálok. Mindeközben azt vettem észre, hogy én magam egyre kevesebb ilyen (mármint beauty és divat) témájú tartalmat követek. Biztosan az elmúlt időszak eseményei, a mögöttem lévő egy év változásai teszik, de magam is változtam. Bizonyos dolgokban másként gondolkozom már, s értelemszerűen az érdeklődésem is formálódott picit. Nincs szó óriási átalakulásról, de egy termékteszt helyett ma már sokkal, de sokkal szívesebben olvasom a WMN Magazin cikkeit (ami egyébként szerintem jelenleg az egyik legértékesebb hazai online női platform), ha pedig Youtube, egy unboxing vagy haul videó helyett százszor inkább D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal sorozatának kisfilmjei kötnek le. S ami a legfontosabb: úgy összességében sokkal kevesebb időt töltök online (bőven volt miből lecsípni azért), az elmúlt hat-tíz hónap ugyanis megtanított arra, hogy iszonyatosan fontos a pillanatokat offline kiélvezni, a világot nemcsak a mobilképernyő szűrőjén keresztül, hanem saját szemünkkel felfedezni, barátainkat és családtagjainkat nemcsak emojikkal, hanem szavakkal és valós tettekkel szeretni. Legalábbis nekem most ez lett az igazi prioritás.
Ennek jegyében a jövőben inkább őszinte, személyes cikkeket szeretnék írni. Régóta tervezek például egy hosszabb bejegyzést emberi kapcsolatokról, barátságokról, ismerkedésről és párkapcsolatokról. Vagy például – némileg ezzel összefüggésben - az egyetem utáni elhelyezkedés nehézségeiről, társadalmi elvárásokról és személyes vívódásokról. Saját lábra állásról, megfelelési kényszerről és mindenről, ami mögötte van. Nyilván ezeket is elsősorban saját tapasztalataim nyomán tudnám értékelni, ugyanakkor nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre, személyes élményeitekre, elképzeléseitekre. Mert szerintem ezekről igenis érdemes lehet beszélni. Vannak, akik óva intenek attól, hogy ezt egy divatblogon tegyem, szerintük egy divatorientált felület olvasóit elsősorban könnyed női témák érdeklik. Nem tudom, ez mennyire igaz, szerintem igenis lenne helye komolyabb gondolatoknak, de kérlek segítsetek és írjátok meg, Ti hogyan látjátok. Szívesen olvasnátok ilyenekről, hozzászólnátok és beszélgetnénk, vagy szerintetek maradjak inkább a napi outfiteknél és trend bejegyzéseknél? Ti hogy látjátok? :)
Mindenesetre mára egy kicsit könnyedebb bejegyzést terveztem, mely így utólag értékelve azért bőven tartalmaz komoly momentumokat. Éppen az idei év fotóit rendezgetve nosztalgiáztam ebben a rémes esős időben, s örömmel konstatáltam, mennyi jó dolog történt velem, mennyi mindent láttam a 2016-os évben. Eredetileg nem terveztem külön beszámolót írni, őszintén szólva nem vagyok nagy világutazó, mi nem igazán nyaraltunk gyerekkoromban vagy ilyesmi. Ez az év viszont számomra is meglepően gazdag volt utazós élményekben, így hát csokorba szedtem az elmúlt időszak legszebb pillanatait, és arra gondoltam, megosztom Veletek őket. Remélem, hogy szeretni fogjátok.

2016. MÁJUS – KRAKKÓ, LENGYELORSZÁG
A Wavel épülete, Krakkó

Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt a Lengyelországban töltött négy nap. Anyuval, tesómmal és Bertivel indultunk útnak, egy vasárnapi ebéd fölött meghozott hipergyors döntés után, kocsival természetesen. A négy napból nettó egy utazással telt, a maradék hármat kellően telezsúfoltuk azért, rengeteget mászkáltunk és szerencsére elég sok mindent sikerült megnéznünk. Voltunk a wieliczkai sóbányáknál, számos krakkói múzeumban, köztük az egykori Schindler gyár és gettó helyén kialakított helyen, bejártuk az óvárost, a zsidó negyedet és a Wawel környékét, hazafele pedig megálltunk Zakopane-ban.
Krakkó egyébként egyszerűen meseszép, az egyik leggyönyörűbb város, amit valaha láttam. Nem tudom, ezt mennyiben befolyásolta, hogy pont tavasszal jártunk ott, amikor mindent virágok borítottak, de fantasztikus volt: gyönyörű épületek, varázslatos hangulat, szuper kedves emberek és elmondhatatlanul finom ételek (úristen, a Ribs on Fire nevű hely valami csoda) fogadtak mindenhol. Ha tehetitek, mindenképpen látogassatok el, akár csak egy hosszúhétvégére is, viszonylag közel van és tényleg álomszép. Ó, bármikor visszamennék. 

Kávézó és étterem Krakkóban


A négy nap egyikében természetesen elmentünk Auswitzba is. Nagyon sokat gondolkoztam azon, egyáltalán írjak-e erről. Aztán úgy döntöttem, hogy bár csak érintőlegesen, egyetlen fő gondolat erejéig mégis szeretnék megszólalni. Elsősorban azért, mert olykor szabályosan megdermeszt a magyarok hozzáállása, a különféle oldalak tartalmai alatt megjelenő vélemények, tovább megyek, a saját haverjaim félmondatai, s tulajdonképpen az egész hazai mentalitás. Kifejezetten Auswitzról, az ott látottakról írni nem tudok és nem is szeretnék, képtelenség. Korábban rengeteg kapcsolódó dokumentumot, iratot, könyvet, jegyzőkönyvet, filmet elolvastam és megnéztem, de amikor ott vagy, így hetven év után is... elfogynak a szavak. Az elkeserítő, nyomasztó, szívszorító vagy kegyetlen csak üres szavak, klisék, amik a közelébe se érnek annak, amit érzel. Rengeteg dolgot tudnék egyszerre csalódottan és dühösen a világba kiabálni, rendre összeszorul a torkom miközben őrült sok mondanivalóm támad, most mégis csak egyetlen Szabó Magda gondolatot emelnék ki. Így hangzik:
“Az ember néha olyan buta. Azt hiszi, vannak történelmi dolgok, meg vannak magánügyek, s a kettő nem tartozik össze. Közben kiderül, hogy mindig minden összetartozik. Ha az ember a történelmi eseményekkel foglalkozik, millió meg millió ember magánéletét találja mögöttük.”
Mindössze hetven év telt el Európa, s – véleményem szerint - a magyarság egyik legnagyobb tragédiája óta. Azt gondolná az ember, hogy ennyi idő elegendő ahhoz, hogy mi is felelőséget vállaljunk tetteinkért, hogy merjünk róla beszélni, és hogy megtanítsuk gyerekeinknek a legfontosabb követendő emberi értékeket. Végtelenül szomorúnak tartom, hogy a mai napig nem kezeljük saját tragédiaként a történteket, miközben akkor és ott, Lengyelországban a legtöbb auswitzi áldozat magyar volt. Igen, magyar. Ez azonban a mai napig szinte alig hangzik el a történelemórákon, sőt, nem mintha a Wikipédia lenne az etalon, de a táborról szóló magyar cikkely (nyilvánvalóan magyar) szerkesztői még csak meg sem említik ezt a tényt, szemben az angol nyelvű oldallal, ahol azért olvashatjuk, hogy “By nation, the greatest number of Auschwitz's Jewish victims were from Hungary…”. Aki egy keveset is olvasott már ebben a témában, annak nem kell bemutatni a deportálást végrehajtó magyar szervek, különösen a magyar csendőrség németeket is sokkoló mentalitását és aktivitását, melyről persze szintén igyekszünk mélyen hallgatni, mint ahogy azt sem, hogy a mai napig széleskörben találkozhatunk Magyarországon azzal a szerintem roppant felháborító elképzeléssel, hogy valaki vagy magyar, vagy zsidó. Személy szerint nagyon fontosnak tartom a kollektív felelősségvállalást éppúgy, mint az egyéni sorsok meglátását a történelmi események mögött. Vallom, hogy abszolút nem mindegy, mennyire értjük meg, érezzük át és tekintjük sajátunknak a tragédiát, hogy mit tanítunk a gyerekeinknek, és milyen emberek maradunk közben mi magunk. Mert ha valamit, hát azt megtanulhattuk, hogy egy gyűlöletkampány milyen hatalmassá válhat és milyen embertelen szörnyűségre képes. S azt kell mondjam Nektek, most, 2016-ban fontosabbnak tartom ezt hangsúlyozni, mint valaha.
Egyébként ha tehetitek, mindenképpen menjetek el egyetlen napra. Egyszer az életben. Sorsfordító. Engem például egy életre megtanított többek közt arra is, amit Fahidi Évától korábban már tudtam. "Most már evidencia, hogy minden anyagi természetű dolog, ami a birtokunkba kerül és elveszítjük, pótolható. Csak a lényeg nem, az emberi élet. Azt nem lehet visszaszerezni. Megismételhetetlen és visszahozhatatlan.

2016. JÚLIUS – ROVINJ, HORVÁTORSZÁG
Lone Bay strand, Rovinj

Nagyon nehéz most tovább beszélni, pláne könnyedén, nyaralásról. (Részemről kihagytam egyébként egy pár napot, s később folytattam csak.) Szóval mindezek mellett az élet mégiscsak tud ám szépséges dolgokat produkálni, gyönyörű és felhőtlen is lenni, amit én idén Horvátországban tapasztaltam meg. Egy hetet töltöttünk kint barátokkal, négy pár: Orsi és Milán, Miki és Zsófi, Pisti és Csenge, illetve mi. Picit tartottam az elején az új társaságtól, a fiúk ugyanis régóta jó barátok, de mi lányok nem igazán voltunk még így együtt. Én meg ugyebár nem vagyok az az extrovertált, nagydumás típus, új társaságban többnyire a megfigyelő szerepét töltöm be, keveset beszélek, ami néha sajnos tud negatívan csapódni. Szerencsére végül minden szuper volt, nagyon kedves és aranyos volt mindenki, és kifejezetten jó hangulatban telt a hét.

Rovinj belvárosa

Rovinj tündéri kis hely, a belváros igazán hangulatos, gyönyörű kis utcáival, varázslatos éttermeivel és bárjaival hamar belopta magát a szívünkbe. Még soha nem jártam itt egyébként, de jó élmény volt, bár ha őszinte akarok lenni, nekem a homokos görög tengerpart – még ha Horvátország lényegesen tisztább is – jobban tetszett, mint a kavicsos horvát verzió és Isztria többnyire lebetonozott strandjai. Ellátogattunk ugyanakkor Kamenjak-félszigetre, mely egy lenyűgözően szép lakatlan terület hatalmas sziklákkal, gyönyörű öblökkel, eldugott kis partszakaszokkal  és kristálytiszta tengerrel. Egyszerűen meseszép hely, nincsenek rá szavak, úgyhogy oda mindenképpen érdemes elutazni, ha ezen a részen jártok. Azt hiszem ott kívántam életemben először úgy igazán, hogy bárcsak tudnék és mernék úszni… :)

Kamenjak-félsziget

2016. AUGUSZTUS – ERDŐBÉNYE, PUSZTAFALU ÉS KASSA
Még nyár elején töltöttem el két napot Anyuval Erdőbényén, az Erdőfénye Kastély Szállóban. Tulajdonképpen ez volt az első igazi Zemplén-járó élményem, ami egyúttal arra is ráébresztett, mennyi csodás látnivaló van még Magyarországon. A szálloda maga egyébként zseniális, körülbelül három kilométerre van a főúttól egy erdő mélyén: szuper csendes, tökéletes hely a pihenésre. Óriási területen, zárt kapuk mögött élvezhettük a természet nyugalmát, rengeteg gyönyörű virág, bokor, szépséges kis pad és hatalmas fák teszik hangulatossá az erdős-parkos övezetet (most ősszel, lombhulláskor is varázslatos lehet). Igyekeztünk olcsóbban megúszni, úgyhogy mi nem a kastélyszállóba, hanem a mellette lévő régi vendégházba foglaltunk, mely bár nem túl modern épület, nagyon tiszta volt, ráadásul egy több tíz méteres hortenziabokor húzódott az ablakok alatt. Egyszerűen meseszép, esküszöm már ezért megérte.
Erdőbénye, Magyarország

Innen mentünk el bicajozni (ami egyébként ezen a dimbesdombos vidéken egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy én azt elképzeltem), megnéztük a felújított Füzéri-várat, Tokajt, Sátoraljaújhely és Sárospatak nevezetességeit, illetve ettünk egy istenit (négy óra várakozás után ugyan, de minden percet megért) az  Anyukám mondta étteremben. Tudjátok, mennyire szeretem a hasamat, órákat tudok beszélni kajákról, amitől most megkíméllek Titeket, de ígérjétek meg, hogy ha Encs közelében jártok, mindenképpen kipróbáljátok a helyet, mert IS-TE-NI. (Ne felejtsetek el napokkal előre asztalt foglalni, mert sajnos mások is tudják, mennyire finom ott minden.)
Rákóczi-vár, Sárospatak

A kis anya-lánya zempléni kalandunk után augusztusban Berti családjával is visszatértünk, immáron egy hétre, ezúttal Pusztafalura, egy takaros kis vendégházba. Még soha nem voltam velük nyaralni, ráadásul igazán különleges alkalom volt,  hiszen Berti öccse, Robi akkor alig pár hete költözött haza Londonból. Pusztafalu különben a nyugalom szigete, ha csendes, pihentető vidéki kikapcsolódásra vágytok, szívből ajánlom. Szinte minden napra csináltunk valami közös programot: túráztunk a környező erdőkben, együtt is megnéztük a Füzéri-várat, átlátogattunk Kassára, napoztunk az Izra-tó partján, szombat este pedig a tokaji Fesztiválkatlanban egy felejthetetlen Havasi koncerten vettünk részt.

Személyes kedvencem Kassa volt egyébként, nagyon szép város, imádtam a hangulatát, a gyönyörű épületeit, és mint később, a képeket visszanézve kiderült, a nyílászárókat :D De tényleg, így utólag megnézve szinte minden nyaralós képemen akad egy számomra csodaszép ajtó vagy ablak, haha. Emellett a Havasi koncert is fantasztikus élmény volt, szégyen nem szégyen, nem ismertem a zenéjét, sőt, picit idegenkedtem is a klasszikus iránytól, de a koncert valami elképesztően csodálatos, valóban monumentális és maradandó volt. A show minden pillanatát imádtam, úgyhogy mindenképpen szívből ajánlom, egyszerűen gyönyörű.

Végezetül, picit a Style and Bloggal kapcsolatos változásokra visszatérve, mára azt hiszem kijelenthetem, hogy elengedtem a korábbi frusztrációimat. Dolgozom, ráadásul most valami teljesen új és nagy projekten (hamarosan elmesélem ám, remélem, örülni fogtok), s bár tényleg imádom a blogot, nekem ez egy szenvedély, nem pedig munka. Közösen is megbeszéltük, hogy ennek szellemében működünk tovább. Panni is és én is publikáljuk, ami éppen jólesik és szívből jön, ha pedig ezer más dolgunk van éppen, nem görcsölünk a pár napos, esetleg egy-két hétig tartó szüneteken sem. Részemről elképzelhető, hogy sokkal kevesebb beauty témát, s több outfitet és személyes bejegyzést hoz majd ez az új időszak, és őszintén remélem, hogy így is, ezzel együtt is szeretni fogjátok a posztokat. Illetve nagyon-nagyon örülnék, ha minél többen megosztanátok a véleményeteket és tapasztalataitokat, akár névtelenül kommentben, de ha van rá igény, kitalálhatunk neki valamilyen szervezettebb formát is. Nagyon szeretek írni, de én mégis azt szeretem a legjobban, amikor Ti is bekapcsolódtok, beszélgettünk, ha tehetjük, segítjük egymást, még ha csak így weben keresztül is.
Hatalmas adag puszi, ölelés és szeretet, 
Mesi

Monday 3 October 2016

CASUAL LUXE







OUTFIT
KABÁT / BIKER JACKET - SHEIN.COM
TUNIKA / PASTEL TUNIC - MINU DEBRECEN 
MŰBŐR LEGGINGS / PU LEGGINGS - MINU DEBRECEN
CIPŐ / BOYFRIEND SHOES - STRADIVARIUS
TÁSKA / BAG - FUTUREAL
ÓRA / WATCH - HENRY LONDON
NYAKLÁNC / NECKLACE - BIJOU BRIGITTE
CSIPKE BRALET / LACE BRA - WOMEN SECRET

PHOTOGRAPGED BY BERTIOLAH
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...