MY WEEK IN PICTURES - MESI

Sziasztok drágák! Először is engedjétek meg, hogy megköszönjem a legutóbbi cikk után érkező kedves véleményeket, üzeneteket és hozzászólásokat egyaránt, annyira jólesett minden szavatok. Őszintén szólva először kicsit féltem a bejegyzéstől, az évek során ugyanis azt tapasztaltam, hogy ennyire személyes véleményt megosztani olykor veszélyes fegyver lehet. Mindenesetre olyan hatalmas szeretettel fogadtátok a gondolataimat, hogy így utólag nagyon örülök, hogy végül nem került sor semmiféle öncenzúrára. Szóval, tényleg hálás vagyok, hogy vagytok nekem. Valószínűleg sokszor mondtam már, de a múltkori poszt után ismét eszembe jutott, hogy mennyire büszke vagyok Rátok. Ha valahol feljön a blog, mint téma, rendre megkérdezik tőlem, hogy mit szeretek a leginkább ebben az egészben. Nyilván sok előnye és jó néhány nehézsége akad a blogírásnak, de tényleg, teljesen őszintén mondom, hogy én a legjobban a mi kis közösségünket szeretem. Az, hogy egy ennyire intelligens, kedves, kommunikatív, segítőkész, nyitott és pozitív csapat jellemez minket így együtt, szerintem igazi kincs. Úgyhogy én erre vagyok a legbüszkébb. Rátok. S mielőtt bármi másba belevágnánk, nagyon fontosnak tartom, hogy ezt Ti is tudjátok :)

Ahogy a múltkor már említettem, most úgy érzem, az outfitek mellett szívesen hoznék személyes, ha az adott téma megkívánja, komolyabb hangvételű cikkeket. Pillanatnyilag két, számomra kifejezetten aktuális téma is szerepel a posztötleteim között, melyekről azt gondolom, sokunkat érintő, hétköznapi kérdésköröket is feszegetnek. Az első, amelyről a mai bejegyzés is szól, álláskereséssel, munkával, álmokkal és társadalmi elvárásokkal kapcsolatos, nyilván szigorúan saját, szubjektív szemszögemből. A második pedig (egyébként részemről ezzel szoros összefüggésben) inkább emberi kapcsolatokról, barátságokról, párkapcsolatokról, társasági életről versus magányról szólna, szintén személyes tapasztalataim nyomán. Talán az előbbinek az én életemben most nagyobb az aktualitása, azt hiszem komplexebb és kerekebb történet, úgyhogy némi mérlegelés után úgy döntöttem, ezzel kezdeném. Munkával. Meg mindennel, ami mögötte van.

Nagyon sokáig nem igazán szerettem munkáról írni, sőt, különösebben a hozzám közelállókkal se sokat beszélgettem ilyesmiről. Ennek legfőbb oka, hogy nem éppen a hagyományos úton indultam el, más elképzeléseim voltak (és vannak), mint az ismerőseim és egykori évfolyamtársaim többségének, vagy éppen szüleimnek és nagyszüleimnek. Az egyetem után természetesen elkezdtem én is kőkeményen munkát keresni. Rengeteg lehetőséget végig bogarásztam. Elsőként persze csak azokra jelentkeztem, melyek igazán vonzottak, végül már mindenfelé küldözgettem az önéletrajzomat, de hónapokig semmiféle ajánlatot nem kaptam. Aztán felkerültünk Pestre, majd pár hónap után onnan vissza Debrecenbe, de ezt a történetet már bizonyára jól ismeritek. Igazából csak azért hoztam fel ezt az egész álláskeresés-mizériát újra, mert azt látom, hogy van egy ki nem mondott társadalmi berögződés kishazánkban, miszerint a munka mint olyan kizárólag az anyagi biztonságunk megteremtéséről kell, hogy szóljon. Ha szabad ezt mondanom, úgy látom, sokak szemében a munkahely többnyire csak egy kötelező rossz, és a közvélekedés szerint már akkor szerencsésnek érezhetjük magunkat, ha nem utálunk reggelente bejárni. 

A másik, szintén nagyon jellemző, ugyanakkor szerintem kifejezetten hibás hazai hozzáállást pont Alföldi fogalmazta meg nemrég, a már említett DTK videók egyikében. A helyzet az, hogy Magyarországon ha egyszer valakinek volt valamiféle (értékes) pozíciója, akkor utána az egész élete arról szól, hogy még egyszer, újra eljusson oda. Meglátásom szerint ugyanennek a gondolatmenetnek egy másik aspektusa, hogy ha már egyszer elvégeztünk egy egyetemet és szereztünk egy diplomát, minden erőnkkel megpróbálunk abban a szakmában, de legalábbis azzal egyenértékű, egyetemi vagy főiskolai végzettséget igénylő pozícióban elhelyezkedni. Ez mindaddig rendben is van, míg az adott munka értéket képvisel számunkra. A baj szerintem ott kezdődik, amikor pusztán azért ragadunk meg egy adott helyen, mert a társadalmi nyomás erre ösztönöz, amikor az a bizonyos „nem azért tanultál öt éven át és szereztél diplomát” érzés megragad és nem enged.

Én körülbelül másfél éven keresztül szenvedtem ezektől. Tulajdonképpen már az egyetemről kijönni és hirtelen teljesen önfenntartóvá válni – még ha nyilvánvaló módon ez így van rendjén - is óriási fordulat és sokk tud lenni, pláne a korunkat jellemző álláskeresési nehézségekkel fűszerezve. Elképzelhető, hogy a közgazdász diploma sokrétűsége és ezzel szoros összefüggésben lévő kézzelfoghatatlansága okozta, de fogalmam se volt, hogyan tovább. Hogy mi szeretnék lenni. Mihez értek? Sőt, egyáltalán jól döntöttem, amikor ezt a pályát választottam? Mi több, tulajdonképpen rendben van az, hogy 16 évesen, a faktok kiválasztásával determinálom, mi lesz belőlem egész hátralevő életemben? Az, hogy klasszikus értelemben vett közgazdász nem leszek, azt hiszem, már az első pillanatban nyilvánvaló volt. A kezdetektől marketinggel kapcsolatos állásokat kerestem, majd Pestről hazatérve social media menedzseléssel és tartalomszolgáltatással kezdtem foglalkozni, ekkor már megbízásos formában és nem alkalmazottként. Ez utóbbinak köszönhetően többféle céggel és vezetőtípussal megismerkedhettem, nagyon érdekes volt érdekeltként, mégis részben kívülállóként vizsgálni az egyes helyeket, helyzeteket, embereket. Sok értékes és sajnos jó néhány negatív tapasztalattal lettem gazdagabb az elmúlt egy évben. Nem vitás, rengeteget tanultam, ugyanakkor gyakran voltam mélyponton, konstans volt olyan érzésem, hogy munkaadóim nem értékelik és becsülik meg a munkámat, s olykor egyáltalán nem tisztelnek, mint embert. Azért persze mindig csináltam tovább, mert fogalmam se volt, mi máshoz kezdhetnék. Új irány híján sodródtam az árral, ám egy pici részem mindig azon munkálkodott, hogy megtalálja, mi az, amit szívből szeretne csinálni. Mert bár tényleg nem hallottam akkoriban mást, csak hogy „Ugyan már Mesi, senki se szereti túlzottan a munkahelyét. Dolgozni muszáj és kész.”, én igenis hinni akartam egy olyan világban, ahol lehet a munkánkat szenvedéllyel végezni.

Végül az élet két lehetőséget kínált. Az egyik erős anyagi stabilitást, ugyanakkor nem kifejezetten kellemes munkavégzést (milyen finoman fogalmaztam, hahh) ajánlott, a másik pedig rengeteg kockázatot hordozott magában, ugyanakkor már akkor tudtam, hogy imádnám minden percét. Mondanom se kell, rengeteget vívódtam, melyik lenne a jó irány. A kettő együtt sajnos esélytelen volt, s hát a környezetemben kivétel nélkül mindenki a magasabb fizetésre és zérus kockázatra voksolt. Az eszem nekem is ezt súgta. Ugyanakkor a szívem teljesen másfelé húzott.

Végül egy teljesen random beszélgetés billentett át. Egy nagyon kedves ismerősöm azt mondta, szerinte ha valamiben már a kezdetek kezdetén csak és kizárólag a pénz vonzó, rég rossz az irány. Másrészről megkérdezte, mégis mi történhet, ha a saját ötletem megvalósítása nem sikerül. Véleménye szerint, ha nem az elképzeléseim szerint alakulnak a dolgok, abból is csak tanulhatok, végeredményben nem dől össze a világ, mindig van lehetőség újra építkezni. És akkor és ott rájöttem, hogy igaza van. S végre elengedtem a fent is említett megfelelési kényszeremet. Mert tényleg minden anyagi természetű dolog elveszíthető, ám egyben pótolható is, mint tudjuk. Az évek viszont csak úgy röppenek el, és abszolút nem mindegy, mivel töltjük meg őket. Én hiszek a jó ötletekben, a kemény munkában és alázatban, és hiszem, hogy ha hajlandóak vagyunk tenni is az elképzeléseinkért, mind megvalósíthatók. Hiszem ugyanakkor, hogy társadalmi szinten is inkább tanulságos leckének és nem kudarcnak kellene megélnünk a változásokat. Az, hogy valaha értékes pozíciót töltöttünk be és most más irányt vesz az életünk, nem csak visszalépés lehet, tekinthetünk rá úgy is, hogy ezentúl más területen is jártasságot szerzünk majd.  Szerintem sokkal elfogadóbbnak és nyitottabbnak kellene lennünk egymás iránt, s belátni, hogy már csak a munka területén is mindenki másban lel boldogságra. Mert valójában nem is az a fontos, hogy hova jutottunk el korábban, milyen papírokat szereztünk sok évvel ezelőtt, szakmában maradtunk vagy sem, vagy hogy mások értékesnek, fontosnak és sikeresnek látják-e, amit csinálunk. Azt hiszem, a legfontosabb, hogy mi azt érezzük: a helyünkön vagyunk.

Gondolom mondanom sem kell, hogy mint oly sokszor már, végül most is a szívemre hallgattam. Így utólag olyan könnyűnek tűnik ez az egész, de azért ne higgyétek, hogy egyszerű volt választani. Viszont tényleg igaz, hogy ha egyszer meghozol egy döntést, az létrehozza a szükséges meggyőződést, és onnan már csak előre vezet az út. Nos, valahogy így született meg a Rose.Ave is.

Maga a vágy, hogy szeretnék saját vállalkozást indítani, mások márkája helyett a saját brandemet építeni és menedzselni, már régóta formálódik bennem. Mióta hazaköltöztünk, az is nagy álmom, hogy még szebbé varázsoljuk Debrecent, és nagy örömmel látom, hogy egyre több lehetőség és program adódik, s üde színfoltként megjelenő üzletek sora nyílik a belvárosban, melyhez én magam is szeretnék csatlakozni. Másrészről, már nagyon régóta beszélgetünk Bertivel arról, milyen jó lenne a Nana’s-t Debrecenbe is elhozni. Végül minden számunkra fontos elemet összegyúrtunk, és megálmodtuk a Rose.Ave-et: egy multibrand kis üzletet sajátos szelekcióval, általunk is kedvelt, jó minőségű termékekkel és különleges miliővel.

Mindennek a Nana’s kiemelten fontos alappillére. Számomra Drencseva Nati az egyik leginspirálóbb hazai fiatal, elképesztően büszke vagyok rá, hogy 22 évesen saját márkája van, amit Magyarország mellett a világ számos pontján ismernek és szeretnek. Szerintem gyönyörűek a ruhái, én magam is hűséges vásárlója vagyok, ugyanakkor nem kizárólag a termékek, hanem a Nana’s mögött húzódó lélek, ami számomra igazán szimpatikus. Nagyon közel áll hozzám Nati mentalitása, ambíciója, lelkesedése, állandó változtatni és tenni akarása. Aki régóta követi a Nana’s Fashion-t tudja, hogy Nati is kiemelten fontosnak tartja a rászorulók állandó segítését, s szívügyének tekinti az emberek szemének felnyitását annak érdekében, hogy álljunk meg néha, tegyük félre a saját problémáinkat, és nézzünk szét ebben a világban. Ennek jegyében az új, 2016-os őszi/téli Nana’s kollekció egy hatalmas jótékonysági est keretein belül kerül bemutatásra november 3-án, Budapesten a Teslában. Mint azt Ti is tudjátok, Magyarországon rengeteg súlyosan beteg gyermek élete a kórházak megfelelő felszereltségén múlik. A fővárosi Bókay Klinikába érkeznek a legsúlyosabb esetek szerte az országból. A 2016-os #lotusbynanas kezdeményezés célja, hogy segítségünkkel minden gyógyításhoz szükséges eszközt biztosítani tudjon az intézmény az intenzív osztályon életükért küzdő gyermekek és szüleik számára. Nagyon szépen kérlek Titeket, hogy csatlakozzatok Ti is hozzánk, és tegyünk együtt a gyerekekért. Támogatói jegyeket személyesen a budapesti Székely Mihály utcai üzletben, illetve az info.nanas.store@gmail.com címen tudtok vásárolni. Nagyon várunk Benneteket, remélem, csütörtökön ott találkozunk! :)

Egy nappal a rendezvény előtt, november 2-án délben pedig végre a Rose Ave is megnyitja kapuit. Már nagyon izgulunk, egy hónapja ugyanis napi 10-14 órában, megállás nélkül ezen dolgozunk Bertivel. Amit csak lehetett, mi magunk építettünk fel, illetve alakítottunk át, az elmúlt négy hétben megállás nélkül pódiumot építettünk, festettünk, mázoltunk, fúrtunk és forrasztottunk. Nagyon izgalmas időszak volt, persze alkalmanként nem éppen úgy sikerültek a dolgok, ahogyan elterveztük (a pódiumunkat például 6-szor festettük át, a harmadik, elrontott réteg után 6 órán keresztül, 30 csiszolópapírral sikerült leszedni a nem kívánt árnyalatot), de mindig igyekeztük kihozni magunkból a maximumot.

Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki segített nekünk, nagyon hálás vagyok Nektek és szívből köszönöm, hogy számíthattam Rátok. Drágáim, Ti pedig remélem, hogy szeretni fogjátok, ellátogattok majd hozzánk a debreceni Berek utca 3. szám alá, és lesz lehetőségünk személyesen is találkozni, beszélgetni. Rengeteg tervünk vár még megvalósításra a Rose.Ave kapcsán, sokkal többet álmodtunk meg, mint egy egyszerű ruhabutik, úgyhogy ha kíváncsiak vagytok a részletekre, további projektekre, kövessetek minket Facebookon és Instagramon (@loveroseave) is.  

Amit pedig összegzésképpen, egyfajta bátorításként üzenek Nektek, hogy soha ne hagyjátok lebeszélni magatokat arról, amire vágytok. Mert a legnagyobb rossz – ahogyan azt Fahidi Évától már megtanultuk – az, ami nekem rossz. De ennyire rossz az is, amit én okozok másoknak, akkor is, ha nem szándékosan teszem. Azt hiszem, a boldogság titka tényleg valami olyasmi, ha nem kell olyat tennünk, amivel másoknak rosszat okozunk, sőt, még segíteni is képesek vagyunk, miközben lehetőségünk nyílik megtenni mindazt, amire vágyunk. Véleményem szerint bármi, amit szívből, szeretettel, másokra odafigyelve csinálunk, csak jó lehet. Hiszem továbbá, hogy a mindennapi munkánk is lehet élvezetes és szerethető, ha hiszünk magunkban és tudatosan teszünk érte. Nyilván tervezve, racionálisan mérlegelve, de mindig tiszta szívvel.

Rengeteg puszi és ölelés, Mesi